Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.grandmagus.com

Ti nem azt gondolnátok, hogy ha egy zenekar mind a rajongók, mind a szakma részéről elismerést kap az aktuális albumára – annak ellenére, hogy az sem túl eredetinek, sem zeneileg kiemelkedőnek nem nevezhető -, akkor az tűzön-vízen kitart ezen irányvonal mellett? Hiszen meglelvén az arany tojást tojó tyúkot, ráéreztek valami hitelesre, dögösre, vagy mit t'om én mire, amivel a képességeikhez mérten sikerült a maximumot kihozni magukból?

Én ezt gondoltam, de úgy látszik, tévedtem. A Grand Magus az egyszerűségében is nagyszerű "Hammer Of The North" sikere ellenére nem ütött végleges tábort a sallangmentes ős-metal tábortüze mellett, hanem tovább haladt a dallamosodás, "hardrockosodás" ösvényén. Nem éppen előrefelé, teszem hozzá. Ugyanis, ha legutóbb Black Sabbath és Dio párhuzamot emlegettem a stoner felől érkező csapat kapcsán, akkor most – maradva az isteni frontember karrierje mentén - minimum egy évtizedet visszafelé lépdelve az időben, megjelentek a Rainbow áthallások is – hangzásban, felfogásban, dallamvilágban, hiszen mégiscsak Blackmore zenekara játszotta először ilyen metalosan a hard rockot (vagy dallamosan a metalt, nézőpont kérdése).

Persze ez is jól áll nekik. A kérdés csak az, hogy néhány hozzám hasonló iszapszemű ráján kívül érdekel-e ez még valakit kerek e világon? Az addig rendben is lenne, hogy nekik jól esik tolni az ősrockot, de meg tudják vajon szólítani a mai fiatalokat ezzel az enyhén szólva is kicsit avítt, poros zenével? Egy szűk réteget biztosan, de sok vizet azért nem fognak zavarni. Leginkább semennyit. Ők lehetnek az a következő banda, amely lecövekel a délután öt órás fesztiválfellépő státuszban: Astral Doors kettő pont nulla. Persze, ha jól érzik magukat ebben a szerepben, akkor minden oké.

Nekem tetszik amúgy a produkció, s bár sokat valószínűleg nem fogom hallgatni a mostani dömpingben, egy klubbulin nagyon szívesen megsasolnám, mit tud a Nagy Varázsló! Kellenek az ilyen csapatok is, akik neked húzzák és nem mindenkinek. Kábé a Sinner ápolja még hitelesen ezt a fajta Judas Priest-be oltott hard rockot, ami valahonnan az UFO és a Thin Lizzy háza tájékáról származik amúgy (szintén '70-es évek), de megfigyelhető volt azoknál az amcsi bandáknál is a '80-as években, akik a NWOBHM-et domesztikálták egy dallamosabb formában (mint mondjuk az Y&T). Ha csíped a fenti vonalat, és egy kis viking harcos Manowar fílingtől sem irtózol nagyon, akkor a "The Hunt" igen kellemes perceket fog szerezni neked. Egyébként pedig simán kihagyható.

Kotta