Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.ltrhapsody.com

Mindannyian H. Sanyi köpönyegéből bújtunk ki, sóhajthatna Eric Adams, már ha olvasna Dosztojevszkijt. Nos, amennyiben a Manowar az ihletet az 1952-ben kiadott ideológiai brossúrából kapta – lásd Manowar kritikámat –, akkor Luca Turilli két gyűjteményes Benedek Elek közé rejtett operett librettóból tanulta meg, mi is kell a népnek. Oké, a zeneileg kiműveltebb, vagy Luca iránt elfogultabb fanok inkább operát mondanának, de nem akarom, hogy Verdi ringlispílként forogjon a sírjában, Huszka Jenő és Kálmán Imre meg még talán örülne is annak, hogy a fiatalabb nemzedék egy modernebb köntösben ugyan, de részesül szellemi zenei örökségükből.

Az utóbbi Rhapsody (of Fire) albumok gitárszegényebb, modorosabb világa valószínűleg nem elégítette ki az olasz gitárművész igényeit, és jóllehet jelen albumot nyugodtan kiadhatta volna az új Luca Turilli szólóként is, úgy döntött, művészi ambícióit az anyacsapattól teljesen különválva valósítja meg. A szakítás olyannyira békében zajlott, hogy a dobos, Alex Holzwarth az eredeti tervek szerint mindkét Rhapsody tagja maradt volna, ez a megoldás azonban már a kezdetektől is a megvalósíthatatlanság gyanújától volt szagos, és mivel a jóakaratú dobos a klónozási kísérletek eredménytelensége miatt nem lehetett ugyanazon időpontban két különböző turnén, Turilli az ex- Annihilator és Stratovarius ütős, Alex Landenburg mellett döntött. A fő kérdés azonban mégiscsak az volt, sikerül-e az opera-metálban a Tarja-féle klasszikus éneklési módot leginkább megközelítő, és képességeiben vitathatatlanul klasszis Fabio Lione-t pótolni? Persze ott lehetett volna a megoldás Olaf Hayer személyében, ám Luca terveihez egy másfajta karakter illett. Mivel nevéből eredeztetve boszorkány ősökkel rendelkezett (lásd Luca széke), nem volt nehéz elővarázsolni a Michael Kiske és Caruso tökéletes hangi mixtúráját. Alessandro Conti a Helloween paródiacsapataként is felfogható Trick Or Treat vokalistája Modenában tanult operaénekesnek, aminek aztán hangot is ad az albumon, mindannyiunk nagy örömére.

Nos, vannak olyan lemezek, melyeknek úgy ülök oda, hogy bármi lesz is az eredmény, az tetszeni fog. Oké, nem biztos, hogy ezzel tökéletesen megvalósítom az objektivitás sokat hangoztatott követelményét, de hát mire való egy zenei blog, ha nem arra, hogy a sok önmegvalósító művész hallgatása közepette szerencsétlen ítész is megvalósíthassa önmagát. Ezt persze sokan úgy értékelhetik, mintha az asztalra szarnék, aki tehát a következő mondatokkal nem ért egyet, attól előre is elnézést kérek. A lemezelőzetes video ugyanis vizuál-audio formába öntötte a platóni ideámat, már ami a heavy metal szimfonikus ágát illeti. A monumentális, epikus dallamok felett szárnyaló, Kiske- (kan)Tarja-féle vokál, az álszimfonikus hangzás, a barokkos gitárfutamok túlzott áradata mintha a műfaj paródiáját mutatta volna be. De nem ám olyat, amin az egyszeri ember vagy a fejét vakarja és kínosan heherészik, jobbik esetben meg harsányan röhög – nem, ez a fajta paródia Karinthy Így írtok ti birodalmába tartozik, ahol a művészi túlzás túllép önmagán, és újabb értéket alkot (tudom, én is túlzok, ráadásul értékteremtés nélkül, de soha nem is vallottam magam Karinthy szintű zseninek, arra ott van H. Sanyi.)

A lemez pedig olyan, amire a videoklip alapján számítani lehetett: kicsit Rhapsody, kicsit komplexebb, nehezen emészthetőbb Luca-szóló – bár a kettő nincs messze egymástól - szerencsére a gitáros techno-s prüttyögés mániája nélkül, no, és nem véletlen ugye a "March Of Time" feldolgozása sem, amit Conti úgy prezentál, ahogy azt Kiskén kívül más nemigen tudná. A filmzenés hangulat persze adott, de nekem Luca arpeggiozásától mindig Bicska Maxis kedvem támad a szándékolt operai fennköltség helyett – hát talán ezért is tartják minden vágyunk ellenére a metált könnyűzenének, a heavy jelző ellenére is, hehehe. S hogy ebből a giccses-habos, mozi-hangulatos, operai énekkel terhelt világból hol marad a pőre, spontán rock n' roll? Azért menjetek el a moziba, Tom Cruise-t nézni!

Garael