Kiadó:
JVC/Victor Entertainment

Honlap:
www.kikoloureiro.com.br

Na ezen se fogunk összeveszni Túrisas cimborával. Ő ugyanis Kiko Loureiro (Angra) instrumentális szólóalbumai közül - tőle szokatlanul - az erősen jazzes "Universo Inverso"-t csipázza nagyon (2006), én azonban inkább a rockosabb/metálosabb "Fullblast"-ra esküszöm (2009). A "Sounds Of Innocence" pedig mintha a kettő iszonyatosan jó arányérzékkel kikevert egyvelege lenne. Persze olyan eget verő különbség nincs, hiszen az Eddie Van Halen és Randy Rhodes mániás brazil gitárfenomén stílusa teljesen jellegzetes, játékosan keveredik benne a neo-klasszikus stílus, a progresszív metál és a jazz, a hagyományos fémzene és a hard rock; mindez jól elhelyezett brazil "bennszülött" ritmusokkal variálva. Tuti recept...

Kellett már ez a szólólemez mint egy jó hideg rozé fröccs az elviselhetetlen kánikulában. Kicsit megviselt a hír, hogy az Angra legutóbbi lemeze (Aqua, 2010) körüli kínlódás nem akar végetérni, sőt Edu Falaschi (a brazil Bruce Dickinson) nemrég ki is lépett, hogy az Almah-ra koncentráljon. Ez még akkor is szomorú, ha Brazíliában úgy nőnek ki a földből a jó énekesek, mint az amazoni őserdők sűrű aljnövényzete. Nagyon szorítok, hogy ezzel ne érjen véget az Angra pályafutása, de addig is itt vannak nekünk az "Ártatlanság Hangjai", mintegy bizonyítandó, hogy az Angrában Loureirótól döglik a légy.

Szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Loureiro eddigi legjobb lemezét készítette el. Manapság egyre nehezebb engem instrumentális gitárzenével levenni a lábamról, s önmagában még az sem garancia, hogy valaki óriási tehetség, világszerte ünnepelt hangszeres zseni. Itt van mindjárt Jeff Loomis (ex-Nevermore) vagy Stephan Forté (Adagio) esete, akiknek (s itt most Túrisastól plagizálok) minden egyes lefogott hangját megbabonázva hallgatom, de szólólemezeiket egyszer sem tudnám végighallgatni. Hiányzik belőle valami, amitől a dalok megannyi lefogott zseniális hang együtteséből muzsikává lényegülnek át. S ennek a valaminek nagy tudósa Loureiro, pedig ő sem egyszerű, szellős tinislágereket szerez.

A legelső próbálkozáshoz képest (No Gravity, 2005) kevesebb lett az euro-poweres trappolás, a progresszívebb dalszerkezetek és a jazz-es, latinos ritmusok dominálnak. Sok a melankolikus hangulat, de minden esetben főszerepet játszik Loureiro kivételes dallamérzéke és káprázatos, erőlködésmentes technikája. Ez a faszi nagyon tudja, amit tud, a végén még bepengeti magát az év végi toplistámra!

Tartuffe