Önelégülten szemlélem mindig, ha kiderül: a mainstream legtöbbször nem több ócska és szánalmas manipulációnál. Márpedig tőrőlmetszett gitárvirtuózok előadására ennyi embernek beözönleni, az a mainstream (rockzene) feletti egyértelmű diadal. Virág elvtárs örökbecsű szavai jutottak eszembe, ahogy néztem az aréna felét megtöltő lelkes tömeget gyülekezni: "Ezeknek alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!"

Mert ugye az állandó képlet az, hogy nem szokott a rádióban két Kiscsillag nóta, vagy bármilyen más alter gyökérség közé bekeveredni egy Steve Vai instru, mert hát halljuk ám kioktatóan: nincs ilyenre igény. De az is axiomatikus, hogy amennyiben egy olyan dal mégis átcsúszna a szűrőn, ami összeszedett gitárszólót tartalmaz, azt a szóló második hangjától le kell keverni, nehogy maradandó károsodást okozzon a lelkekben.

No, ezen hamis világ fölött arattunk mi ismét fényes győzelmet. Itt bizony a jól megfogott, nyújtott és ad abszurdum, néha nagyon gyorsan, egymás után megszólaló hangoké volt a főszerep, amely idea nálunk, a lényegesen "élhetőbb" és őszintébb rockvilágban sem volt mindig elfogadott, néha (pl. '90-es évek…) egyenesen csupa-csupa avítt borzalomnak számított. Sehol egy friss, kísérletező, új hang/hangzás a' la Ves Borland (Töttyedt Süti) vagy pl. Tom Morello (RATM), csakis hagyományos és számtalanszor lefitymált "gitárhoki", mégis ezrek nézik végig. És így van ez jól, így igazságos. A gitár ebben a túlvezérelt formában (is) minden hangszernél jobban megmutatja, hogy éppen ki fogja meg, és hogy milyen "lélek" lakozik az ujjában.

Olvasgattam már érdekes hozzászólásokat a Hard Rock Magazin egyébként igen korrekt beszámolója kapcsán, de azon a véleményen vagyok, az átlagnál mondjuk némileg nagyobb rálátással, hogy kár ezen a szinten a technikai felkészültséget elemezgetni, mert nem ez a lényeg, sőt vakvágány. Ez a három zseni többé-kevésbé azonos szinten áll technikailag. Morse tudja azt, amit a másik kettő nem, vagy nem olyan kifejezően és dominánsan, de ugyanez mindegyikükre elmondható a többivel történő összehasonlításban. Azt sem érdemes boncolgatni, hogy voltak-e dalok, mert ez is egyértelmű. Mindhárman kompozíciókban gondolkodnak, bőven a befogadhatóság határain belül. Aki pl. Vai előadásában kizárólag "gitárklinikát" hallott, az nem érett még fülileg az instrumentális gitármuzsikára, ezen nincs mit szépíteni. Nem állítom, hogy nem tudott volna előrukkolni az életművéből egy olyan elvont "űr-szettel", ahol igencsak forgatni kényszerülünk a fejünket, de azért a "Tender Surrender"-ben, vagy a "For the Love Of God"-ban nem hallani (egyébként bevallottan gitárbarátként) a témát és annak zseniális kibontását, az betyár nagy kapufa.

Steve Morse ahogy egész testből ráhajlik a gitárra, már önmagában egy vizuál-élmény és ennek megfelelően olyan energiával szólalnak meg a vibrátói, hogy abból Mexikóvárost ki lehetne világítani egy teljes napig. Vibrátónként egy-egy napig, természetesen. Morse nyilván nem egy Greenpeace-aktivista, ez is kiderült, olyan nagyvonalúan és bőkezűen folyt el kezei között az értékes "energia". Dalait tekintve ő volt legkevésbé az én világom, de ez csupán ízlés és nem "jobb-rosszabb" kérdése. Tökéletesen megértem, akit Ő varázsolt el a legjobban.

A Satriani DVD-ket nem szoktam vásárolni, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a muzsikáját, ugyanis előadása nekem statikus, amit akkor ért meg igazán az ember, ha előtte végignézte Vai-t. Utóbbi bőven eladja a show-t, ráadásul annyira természetesen ösztönös héja-násza és üzekedése a gitárjával, hogy szerintem képtelen is lenne máshogy előadni a dalokat. Még a nyelves üveghang-kicsalogatást sem éreztem kínosan mesterkéltnek, pedig ez már simán lehetett volna gyomorforgató gigagiccs is. Nézzük csak meg a '80-as évek végének glam rock videóit… Lám-lám, visszakanyarodtam Pistihez, amivel nyilván ki is bújt a szög a zsákból. Nálam Ő nyert, mint gitáros, mint előadóművész, mint minden.

Satriani pedig elég statikus volt megint, de annyira satrianis minden lefogott hangja, annyira élményszámba mennek a legátói, hogy ezt is csak lélegzetvisszafojtva lehetett végignézni. Az "Always With Me..." és a "Surfing..." pedig libabőr, nem kérdés. Örökzöldek. Ezek akkor is dalok lesznek még és akkor is ezrek fogják leszedegetni a kottákból, szamárkottákból, ha a teljes rádiós elit már a felszámolt és kiselejtezett zenei archívumban elfeledve alussza örök álmát.

Jött még a közös Jam 3 klasszikus rocknótával, ahol mindenki jól teleszórta hanggal az Arénát. A végére még én is megteltem, pedig nekem lényegesen több torzított gitárhangot bír el a tuningolt szervezetem. Ott kellett lenni, meg kellett nézni és hízni a májnak tovább, hogy mennyivel többet kapunk mi, akik nem a rádióból, meg a listákról szedegetjük össze a zenei betevőt, akikkel nem lehet elhitetni, hogy egy mollos zenei alapból akkor lehet a legtöbbet kihozni, ha Majka és haverja elhadar rá egy búskomor, zagyva mondókát.

Túrisas