Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.rygel.net

Egy újabb brazil hentelőgép szabadult a világra, melynek, ha lenne kis igazság a Földön, nem csak pár száz arra érdemesnek kellene áldozatul esnie. Nyugi, nem ment agyamra az új Batman film, pusztán a Rygel nevezetű dél-amerikai brigád teljesítményét dicsérem, így, előre lelőve a poént.

Mert a banda a megszokott, brazil színvonalon járatja el a harci táncot, ami most nem Capoeira: bár a talpalávalót nem a megszokott, euro-powerből latinos vehemenciával kinövő Angra klón szolgáltatja. A fiúk bizony nem középsúlyban, illetve tempóban lacafacáznak, a nyitó szerzemény első taktusainál azt hittem, hogy valami elfajzott törzsi thrash brigáddal akadtam szembe, és már éppen menekülőre akartam fogni a dolgot, mikor a kapkodós aprítás után bekúszott az énekdallam. No persze az is ütött, de ez olyasfajta pofon volt, amit Rejtő Jenő szokott leírni – nem fáj, csak vigyorog tőle az ember. A groove-os, gyomorból felböffenő riffekhez igazított refrén ugyanis lemeztelenítve egy rockopera főtémája is lehetne, amit az énekes bariton vibratója emel színpadi magasságokba – már amikor nem megveszekedett módra rekeszt és acsarog. Érdekes a dolog, mert nem igazán metalcore a megfejtés kulcsa, annál több a power elem, inkább egy olyan thrash bandáról beszélhetünk, ahol nem zeneszerkesztő programmal vágják ki a riffek mellől a dallamokat, és a vokalista, ha a helyzet úgy kívánja, hirtelen megtanul énekelni. Lehet, hogy mást nem, de ez az attitűd engem a Nevermore-ra emlékeztet, még akkor is, ha a Rygel nem hoz olyan komplex rifftémákat, ráadásul szövegviláguk is eléggé depresszív és elidegenítő.

Megy hát az aprítás ezerrel, mégsem a sebesség adja a súlyát a zenének, hiszen jó érzékkel tudnak a fiúk a vágtából húzós középtempóba váltani – amelyben a staccato mellett, ha kell, ott fityeg a dallamos gitárszóló is – ám a refrének énekelhetősége ellenére sem szökik el a power: felturbózva, kicsit brazilosítva, valahogy ilyennek képzelem el a nyolcvanas években csúcsra járatott USA-power modernizált változatát. A leírtak és a kritika felütésének ellenére mégsem gépiesen erőszakos, amit hallunk, hiszen a "Leave Me Alone” a love-metal bebrutalizált változatából ad ízelítőt, és ha tudnám, hogy a fiúk poénkodni akartak kicsit, jót röhögnék. Így viszont csak óvatosan csettintek egyet, elismerően, mert aki így tud tököt adni az alapvetően androgün zenei stílusnak, az megérdemli a vállveregetést.

Névtelenek? Másodvonalasok? Nem is eredetiek? Kit érdekel! Amíg ilyen bandák tűnnek fel a semmiből, akik a Rygelhez hasonlatos lelkesedéssel és tehetséggel nyomják a powert, addig nem kell tartani a műfaj halálától – én felfelé fordított hüvelykujjal biztos életet szavazok nekik.

Garael