Honlap:
www.theactualdarkness.com

Nem tagadom, az én metál zenei ideám eléggé különbözne a Platónitól, már ha a klasszikus létbe szenderült filozófus az életnek eme szegmensére is megalkotta volna téziseit – bár a zenei ideája, és a heavy metál esetében démiurgosz egyesek szerint rosszul, mások szerint tökéletesen dolgozott. Mert ha az ember számára az jelenti a tökéletességet – muzikális értelemben – mikor az AOR dallamok alá thrash riffbombát, fölé pedig az európai power sztenderd, áriázós énekét  rittyentik, az valami olyasfajta, mint mikor az osztályon felüli étteremben lekváros csirkét rendelünk pudingmártással. No oké, talán nem annyira – és az sem elképzelhetetlen, hogy egy-két ínyenc meg is szokta rendelni –, de azért maradjunk annyiban, hogy nem a rocker-társadalom többségét képviselem a politikai korrektség jegyében is furcsa és érdekes ízlésvilágommal. Ebbe persze kénytelen belenyugodni az ember – vagy ha nem, megpróbálja magát olyan meg nem értett műértőnek beállítani, akinek zsenijére még nem érett meg az emberiség, főleg az esztéták –, de néha azért csak-csak találkozik olyan művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő.

Mert hát itt van ez a The Darkness nevezetű angol banda, akik aztán furcsa egyveleget alkottak, amiről még most sem tudom eldönteni, hogy szellemesen kreatív, vagy pofátlanul ízléstelen, az ihletet tisztelettel kezelő, vagy pusztán szemtelenül lopkodós – ez minden bizonnyal vérmérséklet, vagy vérmértéktelenség függvénye. Mindenesetre, aki meghallgatja a klipbe ágyazott dalt, három dologra biztos felfigyel: az AC/DC riffekre, az eufemisztikusan is minimum ismerős Queen dallamra, no és az énekes Freddy Mercury stílusát, és Miki Egér tónusát furcsán elegyítő hangjára – mindezt némi Bee Geeses diszkós-flitteres környezetbe helyezve. Pompás, nem igaz? De alig eszmélhetünk fel az első pofonból, máris itt van a többi, hasonló rafinériával csattantva el a kombinációkat, melyekbe néha egy kis Def Leppard, néha meg egy kis Poison is beférkőzik, amúgy öv alatt, szabálytalanul, de vitathatatlanul célratörően. Mert meg kell hagyni, a fiúknak van dallamérzékük, és a riffek mintegy kilencven százalékára maga Malcolm Young is elismerően csettintene, már ha nem perdülne azonnal kacsatáncra, amúgy Chuck Berry módjára. Ráadásul az egészből csak úgy árad a glam életöröm, no és a pomádés, geiles, kórusokkal támogatott d(á)llamiság.

Hogy mindez talmi, esetleg olcsójános módjára hatásvadász? Ott egye meg a fene, ha Ian Anderson nem átallott beugrani egy közös jammelésre a "Cannonball" c. nótába – ami illusztrisan jellemzi a lemez hangzását –, akkor minden bizonnyal felmentést kaphatunk ízléstelenségből, mert hát ki más lenne leginkább autentikus eldönteni, mi a jó, mint korunk rocktörténeti fuvolaművésze? Úgyhogy meg is nyugodtam, nincs itt baj, ha tetszik, és úgy látszik, a pofátlanság is létezhet határok nélkül, csak legyen, aki lebontja azokat a bizonyos falakat.

Garael