Honlap:
www.lynyrdskynyrd.com

"Léteznek-e tehát velünk született zenei tulajdonságok? Vannak-e génjeinkbe íródott zenei elvek, melyek befolyásolják a zenei feldolgozást? Schönberg óta igen elterjedt az a nézet, hogy konszonancia-disszonancia érzet a környező zenei kultúrától függ, aminek egy növekedő gyermek ki van téve.

Neurológiai kísérletek eredménye szerint a dallamok felidézése során csecsemők és felnőttek egyaránt rosszabbul emlékeztek olyan dallamra, mely kellemetlen (disszonáns) hangközöket (pl. tritónusz) tartalmazott, mint a kellemes (konszonáns) hangközöket (pl. kvint, kvart) tartalmazó dallamra, akár egymásután, akár egyszerre szólaltak meg e hangközök hangjai. Tehát úgy tűnik, velünk született, biológiai alapja lehet a konszonáns hangközök preferálásának. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkori zenészek előszeretettel használták a 'tiszta' konszonáns hangközöket és megtiltották a tritónusz használatát, mint az 'ördög hangközét', hiszen hallórendszerünk nem egyforma módon dolgozza fel a különböző hangközökből álló dallamokat." (Még szerencse, hogy Tony Iomminak nem tiltotta meg senki, így nyugodt lelkiismerettel dolgozhatta be a doom műfaj alapriffjeiként saját trinótuszait...)

(Forrás: Acsády László: A zenetanulás idegrendszeri háttere)

Nyugi, nem mentem át koca-zeneteoretikusba, de az biztos, hogy a hard-rock, metál is kitermelte azokat a "genetikai őssablonokat", amik általában mindenkinek tetszenek. Mert valljuk be őszintén, melyikünk lába nem mozdul meg bármelyik Chuck Berry – vagy lépjünk közelebb a hard rockhoz –, klasszikus AC/DC riff vagy dallam hallatán? Oké, vannak olyan "elvetemültek", akik vonzódnak a disszonanciához, lásd Tartuffe barátomat, aki még abból a zajból is képes kihallani a dallamot, ami számomra élvezhetetlen. Biztos vagyok benne egyébként, hogy a genetika mellett a zenei szocializáció is formálhatja az alapvető dallam és riff vonzódást (nem hiába nőttem fel Szécsi Pál és az ABBA melódiái között, számomra a "konszonáns" egyenlő a mindennapi értelmezés szerinti slágerrel) hiszen vannak olyan zenei-népi kultúrák, ahol a disszonanciát az anyatejjel szívják magukba a gyerekek. Persze mondhatnánk, hogy mennyivel könnyebb a sláger útját követni, de nem biztos, hogy igazunk lenne, hiszen a zenebirodalom eme szegmensében jóval több a versenytárs, és hát a habos melódiákhoz igen könnyű hozzászokni...

A Lynyrd Skynyrd tipikus esete a közérthetőre formált déli country n' bluesnak, ami önmagában hordozza a mainstream "rádiós sláger-rock" csíráit, annak minden pejoratív árnyalata nélkül. Ahogy hallgatom az új lemezt, szinte minden riff és dallam ismerősen cseng – pedig nem igazán követtem a csapat életművét, a kötelező klasszikusokat kivéve –, ez pedig, azt hiszem, tipikus esete a genetikai determinizmus – bazze, miket tudok – valóságának. Jó az album, akkor is, ha mindig tudom, mi fog következni, de még jobb lehetett volna, ha több olyan tökös blues riff felüti a fejét, mint ami a "Missisipi Bloodot", vagy a "Good Teachert" teszi a lemez szubjektív csúcspontjaivá. Hiába – és itt jön be a zenei szocializáció – a metál rifforientációs környezetében eltöltve vagy húsz évet, már nem biztos, hogy kielégít a sláger puszta léte, de ez legyen az én bajom, hiszen a keménységet bőven pótolhatják az olyan finoman megfogalmazott, önmaguk természetességében is magával ragadó dallamok, melyek a "Life's Twisted"-et teszik a Nickelback-féle csapatok követendő példáivá. Ne szégyelljük hát, ha táncra rándul a lábunk, ez csak a puszta genetika bűne, és nem az ízlésé...

Garael