Voltaképpen megtisztelő, mikor egy diplomás karnagy a heavy metalt választja zenei önkifejezése színteréül, még akkor is, ha muzikális szocializációja első állomásaként a kultikus, szimfo-power Viper szolgált. Mert hát az iskolai évek nem mindig fémsúlyos, ám annál inkább fajsúlyos világot tágítanak ki a betévedők előtt, akiknél érthető lehet, hogy a Helloween helyett Bartók fogja megpendíteni azokat a bizonyos érzelmi húrokat...

Persze az sem véletlen, hogy Matos azért a metál szűk szegmensében mozgott és mozog, mégpedig ott, ahol a szimfonikus, netán klasszikus elemek találkoznak gyerekkora meghatározó brazil gyorsgalopp favoritjával. A brazil tehetség-gyárra azért jellemző, hogy egy Andre Matos kaliberű zeneszerző-énekest úgy tud felváltani az adott banda, hogy akár hasmánt ugorva is képesek átugrani a profi karnagy által "közreműködött" éra színvonal lécét: az Angrának ez szerény számítások szerint háromszor is sikerült, jóllehet a Shaman már nem tudta reprodukálni első két albumának színvonalát.

Ha zenei technokraták lennénk, akkor mondhatnánk, hogy egy ilyen felkészültségű ember kisujjából rázza ki a slágercsinálás szabályainak megfelelő dalokat, mindezt úgy, hogy ne kelljen a hátsó felét kitörölnie a diplomával. Tulajdonképpen ez így is van, hiszen az első szóló album, a "Time To Be Free" maga volt a művészi zabola és metálos zabolátlanság karnagyi pálcával levezényelt hangversenye, és még akkor sem kámpicsorodtam el nagyon, mikor a "Mentalize" az adott év egyik legnagyobb csalódásaként adta tudtomra, hogy Matos nem nekem írta személyesen a dalokat.

Itt van hát a harmadik album, amin szakmailag nem tudok fogást találni; nincs olyan, amit sablonnak, egyhangúságnak, netán parasztvakításnak hívnának, mégsem vagyok teljesen elégedett. Miért is? Mert Matos szólóvilágából véglegesnek kitöröltetett az a fajta játékosság, ami a folkban gyökeredző dallamokat helyezi német pajkos-játékos társaik fölé. Persze lehet, hogy mostanában én hallgattam túl sok névtelen, ám egyedi dallamorgiával lefegyverző brazil csapatot, és ebben a Matos-féle, kissé túlszerkesztett és steril világban már nem érzem olyan jól magam, ám ahogy az írás közben pörgetem az albumot, kissé bizonytalanná is válok. Az "Oversoul" hagyományos dübörgésébe beleszteppelő játékos big-band hangzás a Helloween legutóbbi albumán szereplő fuvolás kísérletre emlékeztet, aminek aztán az év albuma titulus lett az eredménye - legalábbis nálam. Ugyanakkor Matosnál a hangszálak kopása úgy látszik, fordítottan megy végbe: társaival ellentétben Andre a mély hangokat hagyja fokozatosan el, és hiába a magasak falzett nélküli prezentálása, ha az énekből hiányzik a súly és az alap, az orgánum monokromitásáról nem is beszélve

Most aztán mondhatjátok, hogy ennek a faszinak – mármint nekem – még a torta is keserű, és lehet, hogy igazatok van: ha az albumot egy szintén névtelen társ-csapat teszi le az asztalra, minden bizonnyal a padlót nyalom fel előttük, de mit csináljak, ha Matos hangjának "speciális" alakulása mellett van vagy három szerzemény, amit én tölteléknek érzek, és a szilajságot még 40 évesen is többre becsülöm, mint a megfontolt  rutint.

Garael