Szóval a kisszobámban pártot tudna alapítani az a néhány fizető néző, aki megtisztelte a tengerentúlról érkezett zenekarokat a jelenlétével. Azaz talán mégse, mert egy pártalapításhoz, azt hiszem, meg van határozva a minimum tíz fős létszám... A leginkább újságírók, illetve a többi banda tagjai és segítői előtt bemutatkozó együttesek sorába a Morticiannal kapcsolódtam be. Én nem bántanám őket, egyrészt mert az a fajta, kicsit punkos NWOBHM, melynek ápolására a dolgos osztrák tehenészfiúk kinézetét prezentáló társaság felesküdött, közel áll hozzám, másrészt pedig azért, mert nagyon igyekeztek. Két traktorozás között zenélgetnek egy kicsit, nincs is ezzel semmi baj.

A Helstar és a Lillian Axe alatt aztán elmorfondíroztam azon, hogy nem véletlen ragadt meg ez a két zenekar a másodvonalban. Mindkettejük a relatív egyediségük, másságuk áldozatai. Egyiküket sem könnyű beleszuszakolni egy könnyen beazonosítható kategóriába, márpedig a konzumidiotizmus uralta felpörgött, felületes világban ez bizony nagy hátrány. A Helstar esetében például nehézkes értelmezni Rivera operás áriázgatásait a thrash-es alapok viszonylatában, és hiába hoznak a gitárosok az átlagnál jóval fifikásabb, ötletesebb alapokat, ez a karakteres orgánum sokaknak nem jön be, főleg ebben a stílusban, ahol a faék egyszerűségű énekdallamok váltak sztenderddé.

Én ettől függetlenül nagyon élveztem az előadásukat, amely igazi old-school setlisttel lepte meg a maroknyi közönséget, ráadásul úgy tolták a korai Queensryche-ra is kissé hajazó intelligens thrash-powerjüket, mintha érzéki csalódás áldozataként egy telt házas arénakoncerten nyomulnának éppen. Tíz pontos buli volt ez, még a gyatra hangerőnek köszönhetően is, igaz, a kábé egy óra éppen elég is volt ahhoz, hogy igazán ütős, kompakt legyen a program.

Amikor berobbant a Lillian Axe, egyből mellbe ütött a profizmus. Látszott, hogy odaát azért megértek ennél szebb napokat is, mert nagyon összeszokottan, végtelen profizmussal nyomták a sajátos dallamvilággal rendelkező nótáikat. Második meglepetés: az új énekes helyett újra LeFevre segíti ki őket, úgy látszik, az együttműködés Brian Jonesszal tiszavirág életűnek bizonyult. Nem mintha bánnám, mert ez a pocakos fickó nagyon jól kornyikál, még ha az igazán magas hangokat le is csalja rendszeresen. Harmadikként pedig az tűnt fel, hogy Blaze mennyire jó gitáros. Az összes szólót ő játszotta, melyek éppen olyan fílingesek, egyediek mint az általa komponált dalok.

A műsor itt is - a közönség (vélt) igényeihez igazodva - amolyan best of jelleggel, erősen épült a "Love And War"-ra, melynek én azért nem örültem annyira. Személy szerint jobban kedvelem a későbbi albumaikat, amikor már végképp kinőtték, levetkőzték a hajmetál gyökereiket. Igaz, stadion rock bandaként sem voltak átlagosak, éppen ezért nem is jutottak fel az élbolyba, de amit manapság játszanak, azt leginkább érett, felnőtteknek szóló, melankolikus-melodikus metalként írnám le. Ha már szó volt a Queensryche-ról a Helstar kapcsán, akkor itt is megemlíthetőek, mintha az ő későbbi, "Promised Land" körüli korszakukat vinnék, értelmeznék tovább.

Ha csak úgy beestél az utcáról (haha), nem ismerve Blaze abbéli filozófiáját, mellyel a sziruposságot, a direkt hatásvadászatot teljességgel kiüldözte munkásságából, akkor az lehetett az érzésed, hogy itt egy leértékelt House Of Lords, akikben ott van ugyan a potenciál nagy slágerek legyártására, de valahogy mégis hiányzik ezekből az átütő erő... A gitáros fickó mindig valami érdekes témát játszik, és nem a sztenderd, fülbe mászó riffeket, a ritmus valahogy mindig olyan fura, és egy picit lassabb, mint kellene, az énekes pedig jó ugyan, de valahogy nem az átlagos, azonnal ható dallamokat hozza. Elárulom, ez az egész pont ettől szép!

Egy szó, mint száz, ezért a két csapatért érdemes volt hét közben is elvándorolni a Club 202-be, felejthetetlen, különleges élménnyel gyarapodtam. Hazafelé még elfilóztam azon, hogyan is van ez az egész: megy a sírás-rívás a letöltögetések miatt, CD-ből pénzt keresni mission impossible, de úgy látszik, koncertekből sem lehet igazán meggazdagodni. Mégis egyre több a fiatal csapat, miközben a metal első-második-harmadik generációja is aktív, él és virul. Van itt valami trükk, amit közgazdász aggyal képtelen vagyok felfogni: mi a csodából élnek meg ezek mind?

Kotta