"Más zenekarok best of lemezzel ünneplik a 25 éves fennállásukat. Vagy valamelyik klasszikus album újra kiadásával, jobb esetben újrafelvételével. Hozzácsapnak egy-két bónuszt, aztán megvetetik a rajongókkal megint..., ennek nem sok értelmét láttuk. Vagy van itt valaki, aki megvette a 'Stay Hungry' remasteredet?" Johnsson önelégülten nyugtázta, hogy egy kéz sem lendült magasba a kérdésére. A pacáknak el kellene mennie politikusnak, mert rutinosan csak olyat kérdez, amire éppen azt a választ kapja, amit hallani szeretne. Jelen formájában ez a mini közönségkutatás meglehetősen kockázatmentes volt, mert kutya se vesz semmilyen lemezt manapság. Bezzeg, ha azt kérte volna, hogy jelentkezzen aki letöltötte... Ugyanezt a trükköt vetette be akkor is, amikor – a "Les Fleurs Du Mal" promóció/önigazolási kísérlet második fázisaként – azt firtatta, hogy szerintünk kinek kell eldöntenie azt, hogy a művész milyen zenét játsszon: a promóternek, a finanszírozónak, vagy magának a zenekarnak? A feltüzelt publikum természetesen egy emberként vágta rá, hogy a zenekarnak. Azt bezzeg elfelejtette megkérdezni, hogy a közönség igényeit, véleményét figyelembe kell-e venni, amire alkalmasint meglepő választ kapott volna...

Nem mintha nagyon erőltették volna az új albumot (a szájkaratén kívül), és az a három szám, amit játszottak róla, rendben volt. A setlist amúgy igen tetszetősre kerekedett, most, hogy csatlakozott hozzájuk egy Glóin fia Gimlire emlékeztető billentyűs is (a torzonborz törpe zeneileg persze teljesen rendben volt), elő tudtak végre venni olyan epikusabb, nagyívű számokat is, amiket eddig nem erőltettek, sőt még akusztikus blokk is volt (Lemuria). Náluk amúgy sincsen soha két egyforma koncert, már csak az éppen aktuális felállás miatt is turnéról turnéra változik a koncepció, és ezt most kicsit megint más volt, mint az eddigiek. A Therion élőben általában rápakol még egy lapáttal a lemezein is átütő színpadiasságra (még jó, ha már színpadiasságnak nevezik), de szerda este ez hatványozottan igaznak bizonyult. Az összeállított műsor eredménye egy még a szokásosnál is teátrálisabb, rockoperásabb előadásban csúcsosodott ki, amit valójában már nem is igen lehet heavy metal koncertként számon tartani. Sokkal inkább volt ez egy zenés előadás; olyan performance, melyben az énekesek többszereplős, megkoreografált történeteket adtak elő, zenei aláfestéssel. Christofer szerint azok a művek, amelyeket a közvélekedés rockoperaként tart számon, valójában rockoperettek, és ezen a bulin tökéletesen rá lehetett érezni, mire is gondol - az ő esetükben az opera kifejezés tényleg ül, és valóban közelebb van a lényeghez.

Külön dicséret, hogy ezt a felfokozott színházi hatást a szokásosnál is kevesebb díszlettel tudták elérni. A zeneipar siralmas helyzetét mi sem példázza jobban, mint hogy a legutóbb még Pecsát megtöltő együttesnek ezúttal be kellett érnie egy félházas Wigwammal. Így a színpadkép (egy szál molinó a banda nevével) meglehetősen Tesco gazdaságosra sikerült ahhoz képest, amit tőlük megszoktunk. Mindezt kárpótolta a hangzás – biztos rákészültek már délután, mert egy piszok rövid átszerelés után már az első számtól kezdve gyönyörűen szólt a cucc. (Az előzenekarokról vagy jót vagy semmit, és mivel jót nem tudok...) Kíváncsi voltam nagyon, hogy dörrennek majd meg szintivel, mert akárhogy is, de egyik szexepiljük éppen a blackes múltból eredő rendhagyó megközelítés, hogy nem átallanak két gitárral, billentyűk nélkül szimfonikus metalt játszani. Azt kell mondjam, jó volt ez így, jobb mint eddig bármikor.

A buli második felében és a két ráadásban azért persze előkerültek a direktebb "slágerek" is, így senki sem érezhette magát cserbenhagyva. Ekkor azért – bármennyire is illik a bájgúnár hajóskapitány jelmezben parádézó Vikström (esküszöm, ő kifejezetten élvezi a színjátékot) hangja az operás vonalhoz – úgy hiányzott Levén, mint egy falat kenyér. Snowy Shaw ezúttal nem volt itt, neki ez az új irányvonal már megfeküdte a gyomrát, és bedobta a törölközőt (én nem hiányoltam). A női vonalat megszokott Lori Lewisunk és a rockosabb hangú Linnéa Vikström (gondolom Thomas kishúga) képviselte. Még néhány szó Christian Vidalról: a fickó jól gitározik, kapott is elég lehetőséget. Időnként megfordult a fejemben, hogy meghallgatnék tőle akár egy szólólemezt is. De mindenki nagyon profin hozta magát és úgy tűnt, felszabadultan, lazán muzsikálnak.

Összességében talán a legjobb Therion fellépés volt eddig, amit láttam - a tiszta hangzás és a különleges, meghittebb hangulat feledtette Mats Levén hiányát. Korábban is azt gondoltam, hogy Johnsson már rég nem hagyományos rock számokban gondolkodik, és van aki ezt el tudja fogadni, van aki nem. Ez a csapat indulása óta egy igen komoly ívet írt le művészileg, zeneileg. Ki ennek az útnak az elejével, ki a végével nem tud azonosulni. Christofer közelgő operája úgy vélem, ennek az utazásnak a következő, logikus állomása, és szerintem nincsenek kétségei afelől, hogy sokan a jelenlegi szimpatizánsai közül oda már nem fogják követni őt. De nem úgy tűnik, hogy ez különösebben zavarná.

Kotta