Volt már 2 órán át tartó orgazmusod? Eddig nekem se... Ezen a péntek estén azonban minden adott volt a hosszan tartó élvezethez. Igaz, az előjáték (Omen) nem volt az igazi (erről majd még értekezem), de amint megjelent a német domina - aki rögvest egy fellógatós-felnégyelős figurával indított (Hung, Drawn and Quartered) - egyből a csúcsra repített (ahogy elnéztem, nem csak engem). És ez a némber ott is tartott 120 percen át – ahogy elnéztem, nem csak engem. Szóval arra az előzetesen bennünk motoszkáló kérdésre, hogy lehet-e egy közel tökéletes koncertet (Club 202, 2011. február) röpke másfél évvel később megfejelni, bebizonyosodott, hogy a válasz egyértelmű igen. Mi kellett ehhez? Mondom:

- Először is egy bivalyerős lemez, melyről gond nélkül befér néhány szám a metal-slágerek, -gigaslágerek és -überslágerek sorába, és amely aktualitást ad az újabb turnénak.
- Nagyobb színpad. A wigwamos bulinak is megvolt a bája a maga intimitásával, de ez a banda kérem szépen nagyszínpadra termett. Amit rutinosan bemozoghatnak, és ahol a fénytechnika is támogatja a katarzisélményt.
- Hangzás: a hangerő tavaly a Fehérvári úton kicsit sok volt. Konkrétan két napig nem hallottam utána. Itt viszont sikerült megcsípni azt a vékony határmezsgyét, amikor még éppen nem süketülsz meg, de rendesen mellbe csap a decibel és mindennek tetejébe még tisztán is szól minden.
- Egy tökéletes zenekar. Amiben pontos, megbízható hangszeresek muzsikálnak, egót az öltözőben hagyva, csapatként, fegyelmezetten, gyilkos teuton harci gépezetet alkotva. Akik frankón összecsiszolódtak az előző turnén, úgyhogy egyszerűen nem tudnak hibázni. És akik még ráadásul élvezik is, amit csinálnak.
- A dalok. Na igen, a dalok. Bármilyen egysíkú és egyszerű riffekre épül is mind, egy dologra azért figyelmezzetek: ezek a nóták jól meg vannak írva. És itt jön némi kontraszt az Omennel: tényleg minden rosszindulat nélkül, de ugyanezekből a riffekből ők egész pályafutásuk alatt sem voltak képesek annyi ütős számot összehozni, mint ahány a germánok akármelyik korongjának akármelyik oldalán sorakozik. Egy-egy ütős riff ugyanis még nem elég az üdvözüléshez, fel kell építeni azt a számot, előkészíteni a refrént, játszani a dinamikával, legyen annak a gitárszólónak, -szólamnak szerepe az adott helyen, stb. És nem árt egy fasza refrén se, ha már itt tartunk, nem csak amolyan refrénecske. Ezeket a műhelyfogásokat az Accept bizony nagyon tudja. Figyeld csak meg, a legtufább gitártémából is simán kihoznak egy hat perces számot úgy, hogy egy percig sem unatkozol. Na ez az, amit nem lehet tanítani...

Nem is szaporítom tovább a szót, ez egy tökéletes rock koncert volt, maga a metal esszencia, ha tetszik. A Judas Priest nyomott hasonlót a Szigeten legutóbb, jól összeállított programmal, melyben az ütősebb és a lazább slágerek ügyesen váltakoztak, megfelelő megszólalással és színpadképpel, nem elhagyva a kötelező kellékeket, látványelemeket sem (ott szegecsek és Harley Davidson, itt pl. latex-gatyó és dupla Flying-V). Kicsit irigylem is a mai fiatalokat, hogy nekik nem kétgyerekes apaként, őszülő szakállal kell megélniük ezeket az élményeket, azon filózva, hogy másnap a szokásos reggel hat helyett kicsit még korábban kell majd kelni, és testközelből láthatják-hallhatják kedvenceiket szinte heti rendszerességgel. Szerintem nem is tudják, milyen szerencsések! Mert a rockzene mégiscsak élőben az igazi, a heavy metalra, annak külsőségeivel együtt pedig különösen igaz ez. Ebből, erre kaptunk egy újabb demonstrációt, bizonyítékot 2012. október 26-án.

Kotta