Yngwie J. Malmsteen: Spellbound (2012)

yngwiespellbound.jpg

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Megjött a Mikulás! Meghozta az új Malmsteen lemezt. December 5-én jelent meg és úgy látszik, rossz kisfiú voltam, mert mintha virgáccsal csapkodnák a dobhártyámat. Olyan a lemez, mintha csak én magam csináltam volna! Dobgépbe álmodott ritmusképletek az izomból oda...szott pergő és dübörgő kétlábdobos power metál alapok helyett, midiben programozott szintifutamok a valaha Jens Johansson vagy Mats Olausson által eljátszott kíséretek és szólók kiváltására, és - jaj, Uram! - saját énekhang, hogy ne kelljen megfizetni holmi Jeff Scott Sotókat, Mark Boalsokat, Joe Lynn Turnereket, Göran Edmanokat, Mike Vescerákat, Mats Levéneket, Doogie White-okat vagy éppen Ripper Owenseket, akik ki tudták énekelni a Mester által megálmodott neoklasszikus melódiákat.

Mindehhez párosul az a - szintén saját kezűleg előállított - kappanhangú keverés, amely a 2000 utáni lemezeket jellemezte, s amely miatt már a Doogie White-os lemezeket (Attack! és Unleash The Fury) is csak nehezen tudtam meghallgatni, a Ripperes albumkat (Perpetual Flame és Relentless) meg már egyenesen élvezhetetlennek tartottam. Tényleg, hogy van az, hogy a 2000-es "War To End All Wars" óta eltelt 12 évben Malmsteen nem megtanulta a stúdióbeli keverés művészetét, hanem lemezről lemezre egyre borzalmasabb hangzást sikerült kikísérleteznie?

Azt mondják, a lejtőn nincs megállás. Először csak az Anders Johansson, Cozy Powell kaliberű dobosokat cserélte le névtelen (értsd: ócsó) ütősökre, bár erre még mondhatjuk, hogy új tehetségeket igyekezett felfedezni (és végül Patrick Johanssonról ki is derült, hogy egyáltalán nem olyan kutyaütő), később az állandó billentyűst pótolta előbb Derek Sheriniannel, aki bár nagy név, de arra számítani lehetett, hogy nem lehet számítani rá (mármint hosszú távon, és főleg élő fellépéseken), később újabb névtelen (értsd: mégócsóbb) billentyűsöket alkalmazott, míg végül midi alapokra helyezte a szintikíséretet (ennél nincs ócsóbb!). Legutolsó lépésként az énekest is leépítette, és úgy döntött, a mai lemezeladási adatok mellett elég az is, ha maga felénekli a dalokat. Nos, talán ennek a tendenciának köszönhetőek azok a fránya eladási adatok!

Hogy valami jót is mondjak az albumról: legalább kevés énekes nóta van rajta. Kicsit a klasszikus első lemezre emlékeztet, ahol Jeff Scott Soto csupán 2 nótában villanthatta meg tehetségét. Sajnos a szerzemények is egyre inkább önismétlések, így elég gyakran hallani vissza a "Far Beyond The Sun", vagy a "Trilogy Suite" egy-egy motívumát (sőt az előző "Relentless" lemezen még az "Icarus' Dream Suite" vezérfonalának számító Albinoni feldolgozást is elsütötte újfent).

A "Turbo Amadeus" is ismerős volt valahonnan (elővettem az annak idején rongyosra hallgatott "Magnum Opus" albumot, s mit ad a gitáristen?: az "Overture 1622" alaptémája ugyanez volt), azt hittem, bővebben kibontja ezúttal, de meghagyta a rá következő "From A Thousand Cuts" intrójaként. Így viszont nem volt semmi értelme előkaparni ezt a régi dallamtöredéket. Vagy már szenilis is kezd lenni a Mester, és újra megírja az egyszer már megírt dalokat?

A lemez legérdekesebb pillanatai a két blues, ami megbontja a neoklasszikus futamok egysíkúságát, az egyik (Let Sleeping Dogs Lie) ráadásul a lemez legjobban sikerült énekes produkciója. Én ennek ítélem a "lemez csúcspontja" kitüntető címet. Már a G3 koncerten is hallhattuk Malmsteent, amint Hendrixet énekelt, ez a stílus jobban áll az ő karcos hangjának, mint a power dallamok. Így aztán a másik 2 "nem-instru" szerzeményt (Repent, Poisoned Mind) inkább borítsa a jótékony feledés homálya!

Az időről időre visszaköszönő régi témák ellenére azt mondanám, a Mester ismét remekművet alkotott, ha nem kísérné végig az albumot az a sistergős hang, mintha 128 kbps-os mp3-ban készítette volna el a felvételt, aztán azt átmásolta volna egy kazettára, és azt küldte volna el masterként a lemezgyárba. Így viszont megint csak gyenge fércmű lett belőle, amire ráfért volna egy Chris Tsangarides (Vescerás, Levénes albumok), vagy Lester Claypool (Sotos lemezek) hangmérnöki keze munkája.

Az alábbi egyveleget maga Malmsteen tette fel a YouTube-ra, így nem mondhatjátok, hogy az én készülékemben van a hiba:

A borító a szokásos, Malmsteen és az ő gitárja a középpontban, csak azt a Rising Force kitételt nem értem, ha egyszer kirúgta a teljes zenekarát és egyedül vette fel az egész albumot.

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika