Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour) (2013)

tellus requiem.jpg

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.tellusrequiem.com
myspace.com/tellusrequiem

Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb metál rajongót hidegen hagyják a latin filológia kérdései, de latin műveltséggel rendelkező rajongó/kritikusként kénytelen vagyok foglalkozni a jelenséggel. Talán a '90-es években virágkorát élő "gótika" felelős azért, hogy elterjedt egy tökéletesen sekélyes "középkori romantika" a metál muzsikusok között, akik megfelelő nyelvi ismeretek nélkül elkezdtek a szótárból kigyűjtögetett latin szavak esetleges egymás mellé helyezésével halandzsa szövegeket gyártani. El tudom képzelni, hogy a laikus zenehallgató számára ez nagyon misztikusan hangzik, de az alapvető nyelvi ismeretekkel rendelkezőknek ez bizony rémálom a köbön. Bár a latin nyelvi jártasság sajnos már nem része egy érettségizett európai fiatal alapszintű műveltségének, mégsem lehet olyan nehéz levadászni egy valamirevaló latintanárt, hogy segítségével dalszövegeinket, számcímeinket egy kicsit "fölturbózzuk".

A norvégiai Trondheimben alakult progresszív metál zenekar névválasztása tökéletes illusztrációja annak, amiről eddig beszéltem. A 'tellus', végződése ellenére nőnemű, 3. deklinációs főnév, jelentése: föld, talaj, vidék, birtok. A requiem az 5. deklinációs 'requies' nőnemű főnév tárgyesete, s mint ilyen a halotti misék kezdő mondatára utaló (Requiem aeternam… – Örök nyugodalmat…) bevett elnevezés. Csak föltételezem, hogy a norvég fiatalok a nyugalom vagy megnyugvás földje, vidéke kifejezést akarták latinra lefordítani; a gond csak az, hogy ez akkor így szólna: Tellus Requei. Elismerem, fele olyan jól sem hangzik… Rövidre zárva ezt a laikusok számára unalmas okfejtést: a latin kultúra tagadhatatlan hanyatlása ellenére szerintem minden kisvárosi gimnáziumban dolgozik legalább egy latintanár, tessék, kérem, fölkeresni, mielőtt a lemezborítóval a nyomdába indulunk!

Az hamar kiderült, hogy a norvég proggerek latinul nem tudnak, de az már az első hallgatásból nyilvánvaló, hogy zenélni viszont nagyon is megtanultak. Ennek és a progresszív muzsika szeretetének ott már komoly hagyománya van, elég, ha olyan együttesekre gondolunk, mint a Pagan's Mind, Circus Maximus, Illusion Suite vagy az Above Symmetry (valaha Aspera), de említhetném az ún. második vonalat is: Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. A TR tehát tehetséges fiatal muzsikusokból álló, a folyamatos önképzésben tudatosan építkező együttes, akik közül mindenképpen kiemelésre érdemes Stig Nergård gitáros; igazi shredder, de nem ám a gépies fajtából!

A Tellus Requiem azonos című és saját kiadásban megjelentetett bemutatkozó albuma (2010) már a gyengécske hangzás ellenére is jelezte, hogy komoly potenciál rejlik a csapatban. Az elmúlt két évben énekest és dobost cseréltek, és azt kell mondjam, a Nagy-Britanniából importált Ben Rogers jobban teljesít a mikrofon mögött, mint elődje. Így alighanem minden összeállt a nagy dobásra.

A "Legyőzhetetlen" rétegzettebb, összetettebb, progosabb megközelítésben fogant; hivatkozási alap adódik mindjárt Norvégiában, leginkább az Illusion Suite és az Oceans Of Time kicsit szimfonikus hangzású progressziója jellemző rájuk, de külföldi példaként emlegethetném a SymphonyX-et vagy a finn Anthrielt és Adamantrát is. A probléma csak az, hogy vannak itt ugyan dallamok, de nem a Beatles "Love Me Do" és a "She Loves You" című örökzöld slágerei ihlették az tuti. Monumentális alkotás és nyilvánvaló, hogy iszonyú sok munka van benne, de én a sokadik hallgatás után is birkózok a dallamokkal, pedig elég nyitott fickónak számítok. Sokszor azon kapom magam, hogy vajon mikor jön már a gitárszóló, mert az amikor jön, nagyon jön…

A fölvételeket a híres Tommy Hansen irányította a dániai Jailhouse Studios-ban, de (a dobok enyhe túlvezéreltsége okán) nem vagyok maradéktalanul elégedett. Persze ezen a szinten ez már alighanem ízlés kérdése. A "Red Horizon" című - egyébként olimpiai aranyérmes - beharangozó klipes dal alapján azt gondoltam, hogy ez a lemez akár az év egyik legnagyobb meglepetése lehet, de most már inkább azon a véleményen vagyok, hogy a Tellus Requiem az elismerésre nagyon is érdemes erőfeszítés ellenére egyelőre marad  a norvég második vonalban. A potenciál azonban megvan...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika