Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.giant-x.com

A fénykorát idéző albummal tért vissza tavaly minden metál kalózok legfahangúbb, izé, legfalábbúja, az összes pirate-erényt összegyűjtő lemeznek csak egyetlen – ám nem elhanyagolható – hibája volt: hogy az Orden Organ készítette – ez persze a fantasztikus, disztópikus videóval megtámogatott organikusoknak egyáltalán nem vált kárára, ők nyíltszíni felállással vállalták a versenyt, aminek győzelmi mámorát még az sem csökkentette, hogy az ellenfél egy lábon bicegett a célba.

Nos, lehet itt kárörvendően poénkodni Rolf Kasparek dobosgyűlölő attitűdjén, és a felemás, visszatérő albumon, az azonban biztos, hogy az öreg iszapszeműt sosem szabad leírni, mert még mindig képes lehet önmagát megrázva seggbe rúgni a fiatalokat: csak úgy, fél lábbal és fél szemmel.

Mit mondjak, eléggé váratlanul ért a Giant X projekt híre, amúgy a semmiből, de hát egy igazi kalóznak az álcázás is az erényei közé tartozik, és elolvasva a reklámszöveg stílus meghatározását, igazán csodálkozni sem tudtam, ahhoz viszont már én is túl öreg vagyok. No, persze, valljuk be őszintén, először meghökkentőnek tűnhet Rolftól, hogy egy amolyan aréna/hard rock albumot akart készíteni, de a legutóbbi lemez rockos felhangjai – ami egy Running Wild albumtól buktaszagúan szokatlan – egyáltalán nem meglepő. Most legalább tudta a szerencsétlen kritikus, mire számíthat, naná, hogy indulókra, csak nem olyanokra, melyek háborúba szólítják a marcona hadfiakat, és hát ha csatába hívásról van szó, akkor az legfeljebb csak amolyan Kiss Army-féle bolondozás lehet, aminek esetén a harcot nem ágyúval vívják meg. Illetve de, csak nem bronzból készülttel.

S hogy miért bíztam abban, hogy Rolf sikeresen elegyítheti a szellősebb, hajmetálos lazaságot a tőle megszokott egyenes vonalú metállal? Mert egyvalamit sosem lehetett megtagadni tőle: a dallamérzéket. Ez pedig a haditudomány szerint bizony "centre of gravity", amolyan elsődleges tényező a siker eléréséhez, már ha a műveleti tervezés többi faktorát jól határozzák meg az analizálók. Ebben azonban nem lett hiba: 13 olyan potenciális slágert tett le az asztalra Rolf és a gitáros, Peter Jordan, ami önmagában több sikeres dallamot lő a levegőbe, mint amennyit néhány mai AOR/hard rock csapat egész diszkográfiáján. Rolf persze nem tudja megtagadni önmagát, egy-két szerzemény az epikusabb Running Wild albumokra is felfért volna, amolyan frissítő bónusznak, de a karakter nem hátrány, sőt! Igazi örömzenélés folyik, Rolfon érződik, hogy lubickol a levetett kalózgúnya szorításából kiszabadulva, így még azért is lelkesedni tudunk, hogy nem hadba hívnak bennünket, hanem táncolni.

A klasszikus aréna metálon szocializálódott hallgatók lehet, hogy legyintenek az egészre, mert számukra ez nem éppen Amerika, legfeljebb az NDK, de azért gondoljunk bele, ha ezeket a dalokat mondjuk a Scorpions játssza fel, a maga vokális és instrumentális felsőbbrendűségével, akkor valószínű, hogy a szakma és a hallgatóság nagy része is térdre borulva ünnepli a nyugdíjba vonulás tényét huszáros merevedéssel elutasító slágergyűjteményt.

Kiszámítható? Paneles? Germanus Sörhabus? Kit érdekel, ha a dallamokat hallva megbiccen a fej, táncba rándul a láb, a kéz pedig nagyot csap a kocsmárosné méretes hátsójára? Jókedv garantálva, az igényesebb fajta meg menjen szomorkodni alternatívékhoz, de aztán ne hallgatózzon szörnyűködve, mert még leleplezzük, hogy titkon veri a lábával a ritmust.  

Garael