Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.stevelukather.net

Nos, itt van ez a szerencsejáték függő gitáros, aki ugyan 2008-ban abbahagyta a Toto-zást, de 2010 óta amolyan nyári kikapcsolódásként újra játszik ex-zenekarának egy 1986-88-as reinkarnációjával. Mellette pár évenként kiad egy-egy szólólemezt. Így tett ez év január végén is. Ha azt mondom, hogy a lemez nagyon Lukatheres lett, azzal nem vagyunk sokkal beljebb, hiszen szinte minden lemezen más arcát mutatja meg. Csinált már sok állatságot, volt már AOR-oszlán, akinek a slágereit rádiók játszották ("Lonely Beat Of My Heart" a "Lukather" lemezről), volt már fúzi-mókus, aki megmacskásodott (Candyman lemezén - többek közt - David Garfield-del is játszott), volt virga ürge, aki Edward Van Halennel és Steve Vai-jal együtt nyomta a karácsonyi dallamokat (Santamental), voltak vidám dallamai keserű szövegekkel (pl. "Stab In The Back" az "Ever Changing Times" albumról) és nyomasztó hangulatú dalai pozitív végkifejlettel (pl. "Darkness In My World" az "All's Well That Ends Well" lemezről).

Az új lemez címe beszédes: Átmenet. Ahogy Szőke Zsoltnak nyilatkozta a Fémforgácson: "Leírja az átmenetemet az old-school életmódból a fény és a tisztaság felé. Majdnem 40 évig bagóztam és piáltam. Ma már máshogy élem az életemet. Minden nap korán kelek, gyakorlok, tanulok és nagyon izgatott és motivált vagyok, hogy a legjobbat nyújthassam a nap 24 órájában... Az elmúlt három lemezemmel kialakítottam a saját stílusomat, nem fogok most már fúziós vagy blues lemezeket kiadni."

A "Transition" ennek megfelelően egy kicsit átmeneti stílus lett a 2008-as "Ever Changing Times" és a 2010-es "All's Well That Ends Well" között. A lemez elején nagyjából megismétlődött az előző korong nyomott hangulatú kezdése, mintha épp jönne elő valami a sötétségből, de ez csupán a 30 másodperces intró erejéig tart, utána már csak a szöveg borongós, a zene folyamatosan kibontakozik, hogy egy remek szólóban csúcsosodjon ki. A lemez leghosszabb és legkidolgozottabb nótája, a "Creep Motel" laza blues-stílusa már amolyan Alannah Myles-osan, (fekete) bársonyosan simogat. A "Once Again" viszont akár egy Toto lemezre is kerülhetett volna, mondjuk a "Tambu"-n simán el tudnám képzelni. A címadó dal az egyetlen, ahol Steve Weingart a társszerző, ez hozza vissza pár percre a "Candyman" hangulatát, a pontosan a lemez közepén lévő nóta egyben fordulópont is, utána mintha sokkal lazább lenne a dalok szerkezete, stílusa.

A "Last Man Standing" kicsit Beatles-hangulatú, de inkább Neal Morse-os megközelítésből. A "Do I Stand Alone" gitárjátéka Sammy Hagar "Remote Love"-ját juttatta eszembe, s az ének is '80-as évek soft-rock stílusa. A "Rest Of The World" újra egy '80- as évek hangulatát idéző blues, ezúttal azonban a Bon Jovi stílusában (I'll Be There For You). A keserédes Charlie Chaplin nóta, a "Smile" feldolgozása, mint egyetlen instrumentális nóta, zseniális befejezése az albumnak.

Bár Lukather zseniális gitáros, és ezen minőségében számtalan lemezen közreműködött korábban, aki egy takaros tekerős szólólemezt vár, csalódni fog. Luke elsősorban zeneszerzőként és előadóművészként áll hozzá szólóalbumaihoz, nem amolyan "sportgitárosként". Ettől persze még elnyom pár kacifántosat itt-ott, de ahogy az interjúban is elmondta, elsősorban az életéről, az érzéseiről írt dalokat találhatjuk a lemezen. Sokan visszasírják a "Candyman"-t, de az már veszett fejsze nyele. Nekem tetszik ez az új stílus, az ének a Toto-t idézi, míg a zene kicsit bluesos, kicsit jazz-es (de épp csak egy szúnyogfingnyit, hogy nehogy már legyen egy tiszta moll akkord a lemezen), azt viszont el kell mondanom, hogy ebből az új triumvirátusból még mindig az "Ever Changing Times" áll legközelebb a szívemhez.

CsiGabiGa