Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/vindictivmusic

A csalók virágzásának időszakában mire gondol az ember, ha nem azt kapja, amit várt? Csalást  kiáltana, már ha az elvárt és kapott dolog között nem pozitív lenne a viszony: ilyenkor aztán inkább önmaga is kisebb csalásra vetemedik - hiába, addig van igazság, amíg az önérdekbe nem ütközik - legalábbis sokak szerint - és halkan sunnyogva élvezi ki a hirtelen kapott pozitívumot. Bevallom, engem is megkísértett az ördög - illetve a szocialista embertípushoz nem méltó magatartási forma -, mikor a Vindictiv új albumát a lejátszóba rakva nem Göran Edman neoklasszikus AOR-ba bugyolált hangja szólalt meg, hanem az új Adagio, a frissen leigazolt Kelly Carpenterrel: ezt most csak én tudom, az enyém a "drágaszág", jelenteni pedig senkinek nem fogjuk - súgta a kis gonosz patás, de hiába, győzött a hazafias öntudat, és írásban kiáltom világgá, hogy ez a Vindictiv nem az a Vindictiv - de még a Kelly Carpenterrel felvértezett Adagio sem -, jóllehet a Pathosrayből és a Fairylandből ismert Marco Sandron tud úgy is énekelni, mint a kifacsart dallamairól és elképesztő hangterjedelméről híres kollégája. Meg úgy is, mint Russell Allen, Rob Rock és Andy Engberg, ez pedig azért nem rossz. Nyálcsorgatóan nem...

A titok nyitja pedig egy alapos fazonigazítás, amitől a neoklasszikus alapon nyugvó, néha AOR-ba átcsapó hard rock abba a progresszív-power metálba dübörgött át, melyben a neoklasszikus jelleg már teljesen eltűnik a dallamformálásból, hogy a gitárszólók kissé modernizált virgáiba meneküljön. Stephan Lindholm azonban a stílusra általában jellemző egomán attitűdöt messzire dobva itt bizony testvériesen megosztja a lehetőségeket a groove-os, szaggatott metál riffekkel, így válik a zene valami olyasmivé, amit a Symphony X, vagy a Pagan's Mind képvisel napjainkban, de a dallamok jellegében - és persze Sandron frazírjaiban - ott érzem a Section A, illetve Engberg szárnyaló ragadósságát is.

Bevallom, míg az első Vindictiv album okozott kellemes meglepetéseket, addig a másodikat (Ground Zero, 2009) a vendégénekesek ellenére untam: hiába volt a gitár-és hangszálakrobatika, a rengeteg szaltó között elveszett a mutatvány és az izgalom, amit a dallamtémák szürkesége, valamint a viszonylag monokróm jelleg okozott. Szerencsére a "Cage Of Infinity" nem esett ebbe a hibába, és a címnek ellentmondva nem zárta ketrecbe a "suspense"-t, egyrészt az alapjában bika megközelítésnek, másrészt Sandron teljesítményének köszönhetően, és a gitárszólókat csak azért nem említem, mert azok az eddigi lemezeken is érvágásra késztették a kopírozni próbáló kezdőket és haladókat. Az új megközelítés egyetlen vesztese  a kiváló billentyűs, aki mintha nem is lenne az albumon, a gitárok repesztő ereje a legtávolabbi sarokba szorította szegény Pontus Larssont, ám megmondom őszintén, ezzel az erő-orientált attitűddel remekül sikerült leplezni a szinti-szegénységet. És hogy miért is dicsérem agyon az albumot? Mert mindenki megkapja azt, amit szeret, legyen az headbangelő riffelés, neoklasszikus gitárvirga, powerbe álcázott világvége hangulat és listára kívánkozó sláger: a "Son of Fate", vagy az "Astronaut, ha anyut nem is, az empatikus és befogadásra kész - nem úgy! - barátnőt/feleséget biztosan dúdolásra késztetheti.

Kollégák, van olyan, hogy félév albuma? Mert a Vindictiv nálam elnyerte a részidős liga-kupát, ráadásul olyan brillírral, aminek elbűvölő ereje valszeg decemberig ki fog tartani.

Garael