Kiadó:
Tradecraft, Universal

Honlap:
www.megadeth.com

Szent szar, mi ez már megint? – horkantam fel úgy a címadó (második) szám felénél-harmadánál. Csak sikerült a buggyos-gatyás zenekarok környékéről importált Johnny K producernek gallyra vágnia ezt a metal legendát? Ami a "Th1t3en"-en még csak fenyegető árnyként borult ránk, az mostanra nyomasztó valósággá vált? És ha már itt tartunk, Mustaine még mindig hisz abban – hiába is állítja az ellenkezőjét -, hogy 2013-ban ezzel az énekhanggal kasszát robbanthat? De most tényleg, ez a faszi sosem adja fel? A letolni a Metallicát életcél elég kemény fixáció nála, akárhogy is nézzük...

Mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy az előző albumon megkezdett elpuncisodás miért folytatódik. A Broderickkel és Ellefsonnal megerősödött felállás klasszikusokhoz méltó produkciókra lenne hivatott, nem is indultak rosszul az "Endgame"-mel, azóta mégsem a komplexitás, elmélyülés irányába lépegetnek, hanem a dallamosság és a kompaktság (könnyedebb befogadhatóság) felé. A "The Blackest Crow" country rockja például éppen csak annyival keményebb egy Bon Jovi számnál, hogy billentyűs helyett mégiscsak egy másodgitáros gályázik itt, így a hangzást még Cameron Webb sztárhangmérnök sem tudja teljesen elpuhítani, bármennyire is igyekszik. A következő "Forget to Remember" pedig egy elcseszett Alice Cooper szám is lehetne '86 tájékáról. Miféle thrash metal ez, kérdezem én ilyenkor?!

Szóval a "Rust In Piece" kettő most sem született meg. Akik ezúttal is arra vártak, csak legyintenek – én a Megadeth-től nem ezt várom, mondhatják (joggal). Egy másik lehetséges reakció, hogy "nem is olyan rossz ez, élőben pedig még mindig lecsavarják a fejünket". Végül is nem kötelező az összes lemezüket szeretni, el kell fogadni, hogy változnak ők is, attól még ez a banda az, ami. A koncertjeiket pedig ki nem hagynám, ha a közelben járnak. Megmondom frankón, én a második hallgatásra már az utóbbit gondoltam. Harmadikra pedig ezt: ha eltekintek az elvárásoktól, akkor ez egy erős és változatos anyag. Tele tökös riffel és ragadós dallammal. Itt-ott a múltat is megidézik néhány komplexebb téma erejéig, és még Dave énekstílusát is sikerült hallgatóbarátra csiszolni a stúdióban. Ha ugyanezt egy tök ismeretlen skandináv csapat vezeti elő, új reménységet kiáltanék és simán dobnám fel a cuccost az év végi listámra.

Úgyhogy pontosan ezt fogom tenni most is.

Kotta