Hadd elevenítsem föl néhány sorban, hogy a tavalyi top 15 listámon mit írtam Goncalo Pereira legújabb lemezéről: "Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig... [A]z óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára..." Ezt január 7-én posztoltam, de ilyen-olyan okok miatt (pl. éppen a csak magánkiadásban megjelent eredeti CD beszerezhetetlensége okán) több, mint fél évbe tellett, hogy ezt a restanciát ledolgozzam. Ezzel a recenzióval tehát komoly adósságot törlesztek.

Beismerem, hogy GP nem tartozik a széles körben ismert és elismert gitárosok közé, pedig kivételes kvalitásai minden tekintetben följogosítanák erre. Aki alaposabban meg akar vele ismerkedni, annak ajánlom egy korábbi kritikámat (Another Day In Another World DVD), valamint a youtube-on elérhető hangzóanyagot. Most úgy ítélem, elég annyit megjegyeznem, hogy ha CsiGabiGa kolléga nem régen Király Pittát a "magyar Satriani" címmel ruházta föl (itt), akkor Pereirát nyugodt szívvel nevezhetjük a "portugál Steve Vai"-nak. Amikor Pereirát hallgatom, mindig Vai "Alive In An Ultra World" című dupla koncert lemeze (2001) jut eszembe, közelebbről pedig az olyan mediterrán országokban rögzített, jellegzetes helyi dallamokra épülő szerzemények, mint az olasz "Principessa" vagy a portugál "Brandos Costumes (Gentle Ways)". Pereira nyilvánvalóan sokat tanult Steve Vaitól, egyre több portugál népzenei elemet épít be a dalaiba, és a nóták szerkezete (néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Gambuzini Chasin', A Confraria da Guitarra) egyre rendhagyóbb, kísérletezőbb - hogy ne mondjam: progresszívabb.

A "Serviços Secretos" nem teljes egészében instrumentális anyag, hősünk már az előző lemezen (Goncalopereira@g_spot, 2004) is megszólaltatta borízű hangját, de most még bátrabbá vált (pl. As de Trunfo). Nem egy világraszóló rock torok, de ebben a zenei környezetben nem tűnik tájidegennek. Most is barátai, a Blister nevű együttes kiváló zenészei kísérik, és Pereira ad is nekik esélyt a csillogásra: Mauros Ramos igen nagyot dobol az "O Homem Arranha" végén, a bőgős, Dikk pedig rendkívül kellemesen dörmög a beszédes című "Jazz Mal Intencianado"-ban. Ebben a tekintetben Satriani igazán példát vehetne róla (csakúgy, mint Király Pittáról), van olyan, hogy a muzsikustársak tehetségének szabad kibontakozása nem akadályozza, inkább segíti (megágyazza) a zenei önkifejezést.

A kb. egy óra hosszú album nagyon változatos hallgatni való: jazz, rock, folkos dallamok, számtalan hangulatváltozás megunhatatlan kavalkádja, ráadásul rendkívül szépen, arányosan szól. Pereira megint remek munkát végzett, mondjuk el is szöszmötölt vele majd' egy évtizedet. Szeretném, ha termékenyebb zeneszerző volna, de ha ilyen minőségi anyaggal rukkol elő, a hosszú várakozási időt is hajlandó vagyok megbocsátani.

Tartuffe