Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.illusionsuite.net
facebook.com/illusionsuite

A július és augusztus egyértelműen az év leggyengébb hónapjai az olyan beteg lelkűeknek, akik ipari mennyiségben fogyasztják a zenét, ráadásul még blog-naplót is vezetnek élményeikről. Épp ezért örömteli esemény, amikor erre a száraz "évszakra" időzítenek pár olyan megjelenést, amit már hónapok óta vár a "kritikus". Szerintem nem rossz stratégia a csapatoknak ebben a periódusban kiadni friss anyagaikat. Ilyenkor talán az ítészeknek több ideje van alaposan kiértékelni az albumokat, az uborkaszezonban kialakult információéhségük miatt talán még elnézőbbek is, mint máskor. Jelen esetben sajnos az utóbbi megállapítás rám nem alkalmazható.

Ha van olyan borult olvasónk, aki nem csak ide kattint héba-hóba, hanem esetleg valódi figyelemmel követi az egyes "szerzők" bejegyzéseit, az tudhatja, hogy beismerten és gyógyíthatatlanul a skandináv progresszív muzsika elkötelezettje vagyok. Ezen túl talán az is kiderült már, hogy a "skandináv" gyűjtő jellegű (és földrajzilag nem is biztos, hogy pontos) kifejezés, hiszen ezen a kategórián belül pl. jól elkülöníthető részhalmaz a norvég "iskola", melynek tanszékvezetője a Pagan’s Mind, professzora a Circus Maximus, tanársegédje a Divided Multitude, igyekvő diákjai pedig az Above Symmetry (ex-Aspera), a Tellus Requiem, Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. Ide tartozik még az Illusion Suite, akikre annak idején a Circus Maximus ajánlása miatt figyeltem föl, és bár a kedvenc stílusomban alkotnak, végül mégis lemaradtak az éves toplistámról. Beszédes részlet, hogy 2009-ben meg kellett elégedniük egy csöppet sem hízelgő említéssel az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" között.

A folytatást nem kapkodták el, ültek rajta négy évet, s ennek többek között az volt az oka, hogy személyi változások nehezítették a munkálatokat. Kivált a csapatból Oyvind V. Larsen gitáros és Ketil Ronold billentyűs; a stafétát Kim Jacobsen gitáros és Roger Bjorge dobos vették át, utóbbi zenei fölkészültségét dicséri, hogy nem csak a bőröket, de a billentyűket is tehetségesen ütögeti. Olyannyira, hogy tartósan ezen a poszton ragadt, így az együttes most új dobost keres. A tagcserék nem okoztak különösebb traumát, Kim Jacobsen (mily meglepetés!) ragyogó gitáros, az együttes stílusa pedig maradt, ami volt: Circus Maximus-közeli dallamos progresszív metál.

A Jens Bogren által kevert és maszterelt új anyag nem túl hosszú, de tömény hallgatnivaló. Nincs könnyű dolgom ezzel az értékelővel. A Tellus Requiemmel, de az Illusion Suite előző, "Final Hour" című lemezével is az volt a gondom, hogy hiányoltam belőlük a fogós, egyszeri metálos által is követhető dallamokat (a csatolt "Uni-Twins" még messze a legslágeresebb darab). Félreértés ne essék, Bill Makatowitz dallamai aprólékosan kiműveltek, szerintem egy agysebész sem szöszmötöl ennyit egy koponyaűri hematóma kezelésével, a végeredmény valahogy mégsem kielégítő. A precíziós kidolgozottság és a tagadhatatlan hangszeres hiper-kompetencia ellenére esetlegesnek tűnik az egész. Rendkívül bosszantó, mert az ember érzi benne a féltő gondot, a szigorú elkötelezettséget, de ettől még nem lesz igazán szerethető, vagy – hogy is mondjam? – fül-barát. Én lennék az első, aki keményen leugatná azt, aki fikázza ezt a zenét, az Illusion Suite új albuma mégsem lesz tekintélyes CD gyűjteményem része. Marad egy fizikálisan elég megfoghatatlan digitálisan kódolt információkupac a számítógépem merevlemezén. Ad astra helyett ad acta.

Tartuffe