Kelly "Sundown" Carpenter a zenei mazochisták kedvenc énekese – persze lehet, hogy a valódiaké is, de momentán nem vagyok olyan helyzetben, hogy megfelelő mintavétellel kezdjek neki az állítás bizonyításának. Környezetemben ugyanis ilyen személy nem található, kivéve talán az egy szem beosztottamat, aki viszont biztos az, mert még mindig mosolyogva fogad kora reggel a melóhelyen, pedig rengeteget b…….-om. No, mindegy, térjünk vissza a zenei ösvényre: a jelenlegi Adagio (ex-Outworld, Beyond Twilight) vokalista hangja tulajdonképpen ahhoz a nyílt sebet borotváló, magas frekvenciájú hullámhoz hasonló, amitől az üveg is megreped. Ráadásul dallamai is olyanok, aminek megírásába három Bartók Béla-klón is beleizzadna, nemhogy az azokat kiénekelni próbáló komplett haladó operaénekesi kurzus. Fenoménunk különösen a magas regiszterekben képes dobhártyát fakasztani, de ha kell, úgy rekeszt, mint Angela Gossow, ha éppen jeges vizet ivott.

Nos, amikor az idei év kellemes meglepetését okozó Vindictiv lemezének első hangjait meghallottam, azt hittem, hogy lemaradtam Carpenter barátunk újabb vendégszereplésének híréről, ugyanis a bőröm egyből vargát rántott ( nevezik ezt libabőrnek is, de hát lelibázni egy macsó katonát…) a felharsanó sikoly-dallamok szuperszonikus erejétől. De nem, itt bizony a korábban kizártnak tartott tény valósult meg, vagyis nem csak egy legény van talpon a metál zenei vidéken, aki képes ilyen méretes petrencés rudat emelintő erővel Budára, izé, Rómára mutatni, mégpedig egy Marco Sandron nevezetű szürke eminenciás, aki a progresszív undergroundban jártas egyéneknek az olasz Pathosray-ből lehet ismerős, de – és minő mulasztás – a kedvenc stílusomban alkotó Fairyland szimfonikus metálcsapatát is erősíti. Mivel tulajdonképpen sokkot kaptam a gyönyörtől Sandron hangja hallatán, gyorsan fel is kutattam korábbi munkáit, így jutottam el a már említett Pathosray 2007-es lemezéhez, ami megerősített abban, hogy klasszis a srác, sőt, Carpenterrel ellentétben – aki leginkább a fájdalomokozásban jó –, Marco képes a hangjával úgy is simogatni, mint James Labrie a legjobb pillanataiban. (Nem véletlen, hogy az Eden's Curse is kiszúrta magának, ám a kapcsolat termése igazából csak egyetlen videoklip, hiszen nem régen jött a hír, hogy az új énekes a gatyát felkötni kényszerülő Dreyelandos Nicola Mijic lett.)

Jelenlegi kedvencem azonban egy echte kifacsart power-progresszív gyöngyszem, a billentyűs virgáktól hemzsegő és hangulati hullámzásokba torkolló "The Sad Game" nevezetű szörnyeteg, melyben Sandron képes megjárni poklot és mennyet, intenzív gyönyörérzést okozva azoknak a SymphonyX rajongóknak, akiknek bejött az utóbbi évek Allenes (de nem dallam-Allenes) erőmetálja.

Garael