Kiadó:
Mausoleum Records

Honlap:
www.maxpie.be

Erős párhuzamot terveztem vonni a Max Pie a DGM között. Melynek apropóját az adja, hogy ezt a lemezt az olasz brigád gitárosa zenei rendezte, és ha már úgyis kéznél volt, két számban teker is egyet. Merthogy leginkább az ő befolyásának tudom be, hogy a dallamosabb közegből érkező belgákat a saját csapatáéhoz nagyon hasonló zenei világ, hangzás felé terelte (szikár riffekre épülő, sűrűn hangszerelt, enyhén progresszív power metal). Simone Mularoni (aki borzalmasan jól penget egyébként) úgy telepszik rá erre az albumra producerként, ahogy anyazenekarára dalszerzőként és a hathúros igen domináns kezelőjeként.

És egy súlyos kámingáut is tervbe volt véve: ha Tartuffe keresztbe le is nyel rögvest, akkor is meg kell, hogy mondjam, nem tudom egykönnyen feltétel nélkül megadni magam a DGM muzsikájának. Néha úgy érzem ugyanis, hogy a nagy keménykedésben elvesznek a dalok és a könnyen megjegyezhető refrének, dallamok. Ha mondjuk véletlen lejátszás üzemmódban hallgatnék zenét (nem teszem), minden egyes nótájuktól elalélnék, mint szűzlány az első bóktól, de még egy korongjukat sem tudtam egy ültő- vagy fekvőhelyemben úgy végighallgatni, hogy a felénél ne kalandozott volna el a figyelmem. (Ugyanígy vagyok egyébként például a Redemptionnel és a Kamelottal is, pedig mindkettőjüket szeretem/tisztelem, úgyhogy ez a kijelentés kizárólag engem minősít.)

Mindkét zenekarnak (mármint a DGM-nek és a hülye nevű Max Pie-nak) ugyanazok az erényei és gyengeségei. Előbbiek közé tartoznak a vibráló, tökös riffek, az átlagosnál komplexebb ritmusok, zenei megoldások és a hangszeres kompetencia úgy általában. Utóbbiak sorát gyarapítja a fent említett ragadós énektémák hiánya, a homogenitás és az, hogy a frontember egyik csapatban sem tud teljes mértékben hozzáidomulni a szikár, emberes zenéhez. (Hiába, nem lehet mindenki Russell Allen, aki a Symphony X beszigorodott érájában éppúgy képes homorítani, mint a korábbi neoklasszikus vonalon.) Úgyhogy lett volna alapja az összehasonlításnak bőven.

Mégsem teszek egyenlőségjelet a két banda közé, méghozzá azért nem, mert az degradáló lenne az olaszokra nézve. Zeneileg ugyanis a DGM jóval előrébb jár a Max Pie-nál, Basile például sokkal, de sokkal jobb énekes, mint Tony Carlino, még akkor is, ha szerintem az ő hangja is jobban illene egy tradicionális euro-power zenekarba - de legalább nem küzd folyamatosan az erőteljes témákkal, mint Carlino. Mularoni pedig jobb gitáros, mint DiFresco, stb.

Mégis ajánlom ezt a cuccot, mert a leírtak ellenére van benne spiritusz. Egyik-másik tétel kifejezetten pofás lett és Damien DiFresco játéka is figyelemre méltó összességében (a billentyűsöket is ő kezeli). Van hangulata, húzása is, úgyhogy a Symphony X-ért, DGM-ért lelkesedni tudók nem fognak csalódni benne. Mert ha a direkt párhuzam nem is állja meg a helyét, azt azért elmondhatjuk, hogy amennyire a DGM az olaszok Symphony X-e, van annyira a Max Pie is a belgák DGM-je.

Kotta