Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.haken.fr
facebook.com/HakenOfficial

Tény, hogy mára a progresszív metál műfaj egy kicsit megcsontosodott. Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy érdemes/értelmes-e egy több évtizedes múlttal rendelkező, manapság nem sok újat fölmutatni képes műfajt "progresszívnek" nevezni. Mivel szeretek játszani a szavakkal, és mert - szerénytelenül - azt gondolom, hogy számottevően precízebb: javaslom, hogy a "progresszív" jelző okafogyottsága miatt a stílust kereszteljük át crossover metalra. A lényeget kifejezi, de nem félrevezető. Hmmm?

Mindezt csak azért siettem előrebocsátani, hogy tisztázzam: a stílus arcán ugyan elmélyültek a barázdák, kicsit az egykor szálfa egyenes hát is meghajlott, és a rugalmas ízületek sem a régiek már, egy-két zenekar néha mégis képes viszonylag fiatalosan forgolódni az egyre mozgalmasabb tömegben; és mint valami szokatlan meglepetésekkel teli ószeres, az öreg kacatokkal teli zsákból egy-egy meghökkentő új cuccot húznak elő. Persze ebben a viszonylatban már nem annyira az az új, amit játszanak, hanem ahogyan azt eljátsszák. Az utóbbi idők egyik valóban üdítő jelensége ebben a tekintetben a To-Mera tagokra épült Haken, akik - ahogy azt egy korábbi cikkemben megjegyeztem - egyfajta eklektikus prog meta-rockban utaznak.

Egy ismerősöm azt mondta, hogy instrumentálisan ugyan egész jó a Haken, de ordít róla, hogy először a zenét írják meg, aztán próbálnak ráilleszteni egy dallamot (ami sokszor erőltetett). Nem vitatom, hogy az egyébként jól megalapozott és nem rosszindulatból tett megjegyzésnek van igazságtartalma. De jól tudjuk, hogy a féligazságok sokszor bizony veszélyesebbek a hazugságoknál, mert bár nem teljesen alaptalanok (épp ezért nehezebben lepleződnek le és rendelkeznek némi vonzerővel), de attól még félrevezetők. Egy zenét szerintem alapvetően nem az határoz meg, hogy először a dallam volt-e meg, majd utána a zenei körítés (bár tény, hogy így általában emészthetőbb, könnyebben megközelíthető nóták születnek). Tartok tőle, hogy megannyi maradandó zenei alkotás látott már napvilágot azzal a módszerrel, amit a Haken (és számtalan más banda is) követ. Nekem teljes valójában, végleges állapotában érdekes egy kompozíció, nem aszerint, hogy az alkotók milyen módszerrel dolgoztak. Ezt nevezem én – egy szentírástudományi párhuzam alapján – "kánoni" megközelítésnek.

Ami a "The Mountain"-t illeti, nem könnyű anyag, még magukhoz képest sem. Ezen most volt idejük kicsit többet szöszmötölni, és Richard Henshall (gitár, billentyűk) dominanciája is kevésbé érződik a kompozíciókon: az "As Death Embraces" című nótát pl. teljes mértékben Diego Tejeida billentyűs jegyzi, aki a "Pareidola" közepe felé éneklésre is ragadtatja magát. Mellesleg számomra ez a dal az album csúcspontja.

Ez egészen biztosan nem első hallgatásra fogós/ragadós muzsika, de miközben úgy érzem, hogy ez a Haken eddigi legérettebb munkája, kénytelen vagyok bevallani, hogy nekem a három eddigi album közül ez jön be legkevésbé. Nem vagyok benne biztos, hogy értelmesen el tudnám magyarázni miért, így hát inkább nem is erőlködöm vele. Izgalmasabb, invenciózusabb zenének találom a Hakent, mint mostanság a Dream Theatert; a "The Mountain"-t alaposan kiértékelve és az első kiszivárogtatott DT dalt (The Enemy Inside) meghallgatva most mégis úgy gondolom, hogy Petrucciék előrébb fognak végezni a toplistámon. Kicsit keserű a szám íze, pedig nagyon vártam ezt a lemezt. Azért adok még neki pár esélyt…