Tartuffe precíz és rendszerető ember, tehát nem fogja hagyni, hogy ne címkézzem fel a cikkem, ezért a nyelvi lektorálás után odabiggyeszti majd az aljára, hogy "könyvajánló", amiért voltaképpen nem is tiltakozom. Magam ezt azért nem tettem meg, mert kinek is ajánlom? Maroknyi olvasónk közül ugyan ki fog egy olyan életrajzot megvenni, ahol a főhős nem rocksztár, maximum wannabe, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a mi "nehézfémű" aspektusunkból Garrett személye kicsit még irritáló is lehet.

Nekem legalább is az volt, amikor néhány éve megláttam egy CD-jét méregdrágán (7.000 Ft!!!), ahol  kihúzott, festett szemekkel, szívtipró kinézettel, csupasz mellkassal igyekezett (volna) meggyőzni, hogy a rockklasszikusok igenis működhetnek az ő tolmácsolásában, hegedűvel, (jó esetben élő) dobokkal, gitárokkal, effektekkel.

Engem nem győzött meg (teljesen), nem is véletlen választottam címnek egy idézetet tőle, amit Prince – "Purple Rain" saját átirata kapcsán mond a könyvben. Másrészről pedig ez egy nagyon tanulságos életrajz, számos olyan megélt igazsággal, amit ezen az oldalon kicsit kötelességem megosztani, mert érinti (mit érinti, voltaképpen az élete szól erről!) azt a problémát, amit magam is, de talán Tartuffe is, többször, közvetve, közvetlen leírtunk itt a blogon. Ezt a bizonyos "problémát" magyar nyelvterületen még sikerült is egy teljesen idióta, agyament elnevezéssel tovább mélyíteni, ami nálunk végleg kijelölte az önkényesen megbontott, de valójában – legalábbis ilyen szempontból - oszthatatlan értéket hordozó ZENE helyét a komolyan vehető (komolyzene) és ezek szerint kevésbé komolyan vehető (könnyűzene) tengelyen. Brrrrrr!!! Agyf@sz, rosszul vagyok tőle! Miért kell kattognom, nem tökmindegy, hogy miként nevezik el a zenét? Nem kell tudomást venni róla, oszt jó napot! Igaz is lehetne, ha pl. ez a fafejű, kocka zenepedagógiai gondolkodás a magyar zeneoktatást a legtöbb zeneiskolában nem tartaná máig béklyóban. Ott, ahol a zongoraszék helyes beállítása, testtartás stb. fontosabb, mint maga a hangszer bármi áron való megkedveltetése, ahol a szintetizátor, de akár a lassan 80 éves korra visszatekintő, számos örökzöldet az egyetemes emberi kultúrának adó elektromos gitár is nemlétező hangszernek minősül.

Igen, ennek a felfogásnak köszönhető, hogy pl. a finneknél a legtöbb családban van hangszer, és azon a maga szórakoztatására jól-rosszul, de szívesen játszó családfő, gyermek(ek), míg nálunk nem ez a jellemző. Van egy-két művészünk, akiknek valóban az általam kárhoztatott módszer a szükséges, de a többséggel nem sikerül a hangszert és zenét megkedveltetni, mert a módszertanban nem ez a döntő szempont. 

Az elfogadott elnevezés más nyelveken a "klasszikus" (komoly) és "populáris" (könnyű) zene, ahol szintén van megkülönböztetés, de ahol a névből adódóan is van azért (elvben legalábbis) némi átjárás. A népszerűből lehet idővel klasszikus (Queen, Pink Floyd stb.), nálunk a "könnyűből" viszont soha nem lehet "komoly".

Térjünk vissza Garretthez. Garrett ötévesen már megszólaltatja a hangszert és még gyermekkorú, amikor a technikailag legnagyobb kihívást jelentő Paganini – "24 Caprice"-át lemezre veszi a legjelentősebb német kiadónál.  A világ legismertebb hegedűművészei (Yehudi Menuhin, Itzhak Perlman, Issac Stern) egyengetik útját, de ez a sokszor merev(vé tett) klasszikus zenei világ csak részben elégíti ki, mire kinő a gyermekkorból. Imádja a hegedűt, a klasszikusokat, ez az élete, de egyre nehezebben viseli az ezzel járó komolyságot, koncertek után csupa kimért és idős emberrel zajlanak a számára, gyermekfejjel semmi izgalmat nem jelentő, hosszú beszélgetések (Somló Tamás "szomorúzenészek" elnevezése amúgy nagyon találó ám…).  

Garrett koravénnek érzi magát és egyre inkább utálja a koncertekre készült kényelmetlen öltönyöket is, amit ugye egy-egy Csajkovszkij/Bach, Rachmanyinov/Paganini mű előadása közben viselnie illik (?). Ahogy a témának egy külön fejezetet is szentel ("Ne vigyük túlzásba a komolyságot!", eredetiben: "Not too much serious classical stuff, please!"), a "klasszikus" és "szórakoztató" zene közti átjárás megszüntetése, a koncerteken való helyes, csendes, visszafogott viselkedés voltaképpen a XIX-XX. század fordulójának önkényes, elitista döntése, aminek semmiféle zenetörténeti előzménye nincs, sőt voltaképpen félrevezető sznobizmus,  teljes hazugság, ami ráadásul a fellépő művészre kimondottan rossz hatással van. Egy crossover (a klasszikus és populáris zenei világot egyesítő) koncertjének tomboló latin-amerikai közönség után egy klasszikus koncerten valósággal megszenvedi, hogy egy technikailag nehéz darab záróhangjai után teljes a csend a nézőtéren. Leírja, hogy bizonyos művek eleve úgy vannak megírva, hogy az feltételezi a közönség hangos interakcióját, mint ahogyan ez régen természetes is volt. Walser írja dolgozatában, hogy Liszt és Paganini tudatosan hergelték játékukkal, megjelenésükkel, mimikájukkal a jelenlévőket, kb. úgy, ahogy most egy rockkoncerten történik. Garrett zenei példákon mutatja be, hogy Bach vagy Paganini teljes természetességgel fordult korának azon zenéihez, amit a mai terminológiával szórakoztatónak, idehaza pedig "könnyűnek" neveznénk.

Garrett másik fontos megállapítása, hogy míg régebben természetes volt, hogy a nagy előadók egyben zeneszerzők is, ez mára a klasszikus zene világában egyáltalán nincs így. Tökéletesre kigyakorolt előadások, profi előadóktól, akik életükben nem foglalkoztak zeneszerzéssel. Többek között ezért is ment a szülői rosszallás ellenére a New York-i Juilliard Schoolba, ahol amellett, hogy kitágult a zenei horizontja, az addig lakóhelyén (Németország - Aachen) nem ismert, túlzásoktól sem mentes new yorker életmód is rabul ejtette. Ehhez persze tudni kell, hogy addigi életét a gyakorlás, a koncertek, a zeneművek és hegedűk még alaposabb megismerése jelentette 99%-ban.

Amit a hegedűkről ír, pl. a cremonai műhelyekből kikerült mesterhegedűkről, nagyon érdekes. Ki gondolta volna pl., hogy egy Guarneri hegedű értékesebb, mint egy Stradivari? Utóbbi 94 évesen halt meg, inasai is voltak, sok ideig működött, mintegy 1200 hangszer maradt meg a műhelyből, míg előbbi 46 évesen meghalt, egyedül dolgozott és csak 200 darab hegedű maradt fenn tőle. Ja, amúgy 8 számjegyű (Euróban értve…) nagyságrend a Stradivari/Guarneri hangszerek ára, ha néha eladóvá válik egy-egy darab. Garrett birtokol egy Stradivarit, de titkos vágya egy Guarneri is, tehát ha szeretnétek Dávidot meglepni, ennek biztos örülne…

Hallgatva a crossover lemezeit, noha találtam rendkívül izgalmas dolgokat (pl Hendrix. – "Little Wing" átirata zseniális), Garrett nem lett igazán az én teám, maga az életrajz nagyon jó és érdekes, hiteles, a zenéről írt gondolatai viszont mindig rendkívül bölcsek. Magát amúgy továbbra is elsősorban klasszikus zenei előadónak tartja, aki viszolyog az elektromos hegedűtől, de aki a maga eszközeivel mindent elkövet, hogy a Zene ajándéka ne legyen kettéosztott, mesterségesen szétválasztott művészeti ág.

Túrisas