Egyéb elfoglaltságok miatt csak most tudtam leülni, hogy pár mondatban összefoglaljam a koncerten szerzett élményeimet. Ez egyébként nem is olyan rossz, legalább volt ideje a dolgoknak leülepedni, letisztulni - halványulni nem, mert még most is nagyon friss az élmény. Valamikor a '90-es évek vége felé voltam egy Uriah Heep koncerten (a Sonic Origami turnén), Minneapolis egyik külvároságban, egy bowling klubban, ahol a kb. 60 fizető néző nagy kerek asztaloknál ülve, sört szürcsölgetve, öregapósan hallgatta a már akkor sem fiatal rockerek előadását. Mondjuk a Heep sohasem volt olyan népszerű Amerikában, mint mifelénk, ráadásul a '90-es évek sem kedveztek az ilyen zenéknek. Szerencsére azóta új erőre kapott a formáció és az érdeklődés is jóval nagyobb. Alighanem itt is van a kutya elásva, a Heep a divatokkal és az ellenszéllel dacolva több mint 40 éve nyomja ugyanazt, de nem ugyanúgy. Miközben Mick Box egyedül képviseli a teljes folytonosságot, a zenekar képes volt finommechanikai jellegű kiigazításokra a hangzásban, dalszerzésben, megmaradva a műfajon belül, de naprakészen idomulva az újabb elvárásokhoz.

A legutóbbi album, az "Into The Wild" kritikájában már leírtam, hogy nálam a "Sea Of Light" (1995) az etalon, és ha hihetünk Mick Box bejelentésének, miszerint januárban stúdióba vonulnak, akkor annak ellenére is egy "Sea Of Light II"-ért fogok szurkolni, ha tudván-tudom, hogy a banda most épp más irányba halad. Ami a koncertet illeti, Viski cimborámmal nagyon szorítottunk, hogy ne egy fesztiválra való "best of oldies" típusú műsort állítsanak össze, különösen azért, mert a klasszikus korszak maximális tisztelete mellett is úgy vagyunk mi ketten, hogy a Heep Bernie Shaw-val és különösen a '90-es évek óta süt igazán. Ha már előkerült Shaw neve, rögtön le kell szögeznem, hogy ez a Kanadából importált faszi még 57 évesen is csúcsformában, lemez-minőségben énekel a koncerteken.

Szerencsére - a kihagyhatatlan klasszikusok mellett - előkerült néhány dal a kedvenc korszakomból, mindjárt az elején sikerült a "Sea Of light" indító nótájával, az "Against The Odds"-szal beköszönni, de később megörvendeztettek bennünket - főleg Viski barátomat - a "Between Two Worlds"-szel is (Sonic Origami). Persze jó volt a régi nagy számokat is meghallgatni, a "Gypsy" és a "Traveller In Time" még sohasem szólt olyan jól, mint Russell "a Kalapács" Gilbrook és a ránézésre valami északi folk/death bandából szalajtott Dave Rimmer irgalmatlanul kemény ritmusszekciójával. Igazán megspórolhatták volna a "Lady In Black"-et, de belátom, hogy ez olyan lenne, mint egy Deep Purple koncert "Smoke On The Water" nélkül.

Dave Rimmer egyébként hihetetlen fazon, azon túl, hogy abszolút biztonsággal kezeli brutálisan ronda hangszerét, nagyon jól énekel - mondjuk ez a Heepben mindig is elvárás volt. A bőgővel és erősítővel együtt kb. 40 kilós faszi karja szét van tetoválva - éppen azon gondolkodtam, hogy azokat a fűzfaág-vékony karokat vajon nem ütötte-e át egészen a tetoválógép tűje. Egyébként nem értettem, hogy Trevor Boldert, a nemrég hasnyálmirigy rákban elhunyt zenésztársat miért nem említették meg egy szóval sem.

A másik csalódásom, hogy az előzenekar nélküli buli, amit a meghirdetett 8 órás időpont után nem sokkal el is kezdtek, kiábrándítóan rövidre lett zárva, pedig lett volna miből válogatni. Értem én, hogy a Heep több tagja is már 60 körül (vagy fölötte) jár, de még másfél órát sem töltöttek a színpadon! Az vigasztalt, hogy a banda már az első nótától kezdve jól és arányosan szólt, a végére a hangerő is babán be lett állítva. Mick Box egy igazán szeretnivaló szemfényvesztő, valódi varázsló, akinek - ahogy Rodolfo mondta - a kezét kell nézni, mert csal. Valószínűleg ezért is szokott rá arra, hogy "áldásosztó" kezével folyamatosan elterelje figyelmünket. Jóllehet, engem így sem tévesztett meg, nagyon jól gazdálkodik azzal, amije van.

Végezetül csak annyit, hogy így, élőben végre meggyőződhettem arról, hogy a legutóbbi albumról való "Nail On The Head" simán odatehető az Aerosmith "Walk This Way" című klasszikusa mellé. Egy igazságosabb világban - és persze egy ismert hip-hop csapat bevonásával - ebből is lehetne akkora sláger...

Tartuffe