Kínos csönd. A szerencsétlen tanárjelölt esdeklő szemekkel néz az osztályra, egy, csak egy gyerkőc legyen, akit kicsit is érdekel az újságból kimásolt cikk, fohászkodik magában. Pedig mennyire jó fej akart lenni, nem egy idióta nyelvkönyvből oldatja meg a sablon feladatokat, hanem egy élő, időszerű szöveget hozott, aminek elvileg érdekesnek kellene lennie a suttyók számára. De ezek a kölkök csak bámulnak itt bután, mint a sült hal a kovászos uborka mellett. A felügyelő tolla pedig csak serceg a papíron, ahogy serényen jegyzetel...

Helyszín: egy "gyakorló" általános iskola, Pécsett. Idő: '80-as évek legeleje. Szereplők: a kétségbeesett angol tanár, aki újítani akart, és a sült halak. Az egyik üveges szemű jómagam lennék, aki értetlenül bámulja maga előtt a koncertbeszámolót, vagy mi a rosseb is ez, merthogy néhány szón kívül semmit nem értek az egészből. Kb. 5 éve tanulok már angolul (még mondja valaki, hogy az átkosban...), de még a "Times" veretes nyelvezetéből se dekódolnék túl sokat, nemhogy ebből a szlengtől hemzsegő firkálmányból. Ezt a jelenetet és a cikkben szereplő képet sosem fogom elfeledni: egy csúnyán kifestett festett csúnya bácsi portréja volt rajta. Ő is egy hal, csak nem sült.

Ez volt az első találkozásom Fish-sel. Az utolsó (legalább is eddig) pedig múlt szombaton, az A38-on. Megjegyzem, sokkal szebb azóta sem lett, pedig már festékkel sincsen összekenve. Mármint Fish, nem az A38. Amikor megláttam, hogy a hajóra szervezik ezt a legendát, még posztoltam is egy kommentet a fészbukon (tessék, mekkorát változott a világ, ezt meg már magyarul nem érteni), hogy kicsi lesz az. Mármint a hajó, nem Fish. Tévedtem. Jóindulattal félház lehetett. Pedig a csóka tényleg egy rock-ikon, az első négy Marillion vita nélkül brutál klasszikus. Ráadásul a fickó nem túl gyakran jár mifelénk. Mikor is volt itt legutóbb..., várjunk csak..., ja, még soha.

Fogjatok le, ne kezdjek el már megint nyavalyogni azon, hogy miért csak ennyien. Azt azért elmesélem, hogy – ha jól értettem az öreget, bocs, de a cockney nyelvjárással a mai napig küzdök – a nemrég megjelent idei albumáról (Feast Of Consequences) az egyik számot (All Loved Up) Lengyelországban agyba-főbe nyomja a rádió, így a lemez is felugrott az eladási listákra. Hmm, én aztán igazán ki nem állhatom a lengyeleket, de azt el kell ismernem, hogy progresszív rockban mindig is előttünk jártak. Onkel Fish ezt azzal hálálta meg, hogy mind a hat (!) lengyelországi fellépésén nyomott egy második ráadás blokkot is. Legalábbis a last.fm szerint. Mi csak egyet kaptunk.

De ne szaladjunk előre, még el sem kezdődött a buli. Most még azon aggódom, hogy jól fogom-e érezni magamat egyáltalán. Mert bármennyire is szeretem az első két szólóalbumát - ezeken kb. az utolsó vele készült Marillion korong (Clutching At Straws) stílusát vitte tovább -, be kell ismerjem, idővel elvesztettem az érdeklődésemet a munkássága iránt. Ne nézzetek így rám, nem én tehetek róla, sajnos bepunnyadt az öreg rendesen. Az új cuccra sem igazán tudtam rágyógyulni, túlontúl lagymatag nekem a tempó. A nagy kérdés tehát az volt, lesz-e sok-sok Marillion szombat este, vagy sem.

Vagy sem. Nagypapi nem tette meg nekünk azt a szívességet, hogy figyelembe véve az itteni fellépéseinek "gyakoriságát", változtat az új korong promóciós körútjának programján, és tol egy igazi best of bulit. Megkaptuk sztenderdbe a "Feast Of Consequences" háromnegyedét és két-két számot az első kettő Marillionről (ha jól számoltam). Hol egy "Keyleigh", egy "Lavender", vagy mondjuk a "Heart Of Lothian", kérdezem én! Az über-zseniális "Misplaced Childhood"-ról mindösszesen a rövidke "White Feather" hangzott el, az is egy medley-ben! A ráadásban megkaptuk még a kislemezes "Freaks"-et..., hát nem is tudom, van ennél jó néhány fontosabb szám a korai életműből.

És tudjátok mit? Így is frankó volt a koncert. A bő két órás produkció minden ízében vérprofi, főhősünk – joviális bácsika kinézete ellenére – még mindig jól énekel, kísérő zenészei természetesen első osztályúak. Élőben pedig még ez a mix is jól működött, a közönség hálás volt minden számért, legyen az bármelyik korszakból. Itt ki is osztok egy piros pontot a jelen lévőknek rögvest, azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor mi, magyarok nem égtünk be a közönségénekeltetéseknél.

Igen, az angollal bajok vannak errefelé még mindig, az iskolai nyelvtanítás továbbra sem tudott felnőni a feladathoz, és ez pontosan olyan előadók esetén hoz hátrányba minket, mint amilyen Fish is. Mert ha a muzikális progresszivitás kicsit meg is kopott a zenéjében mára, szövegei, a témák, amiket megénekel, nagyon fontosak és költőiek továbbra is. Nem anyanyelvűként szerintem mi ebből keveset érzékelünk, biztos nincsenek sokan azok, akik szövegkönyvet böngészve hallgatják a CD-ket manapság.

Derek William Dick olyan ember, mindig is olyan volt, akinek sarkos véleménye van a világ dolgairól és ezt közölni is szeretné velünk. Ehhez ma már álarcra és művészi alteregóra sincs szüksége, kilép a reflektor-fénybe, és szimplán magát adja. A korral úgy látszik bölcsesség és magabiztosság is jár. Karizmája, humorérzéke, kommunikációs képessége a mai napig tökéletesen működik, ha kifogyna a zenei ötletekből, szerintem stand-up komédiásként is simán megállná a helyét. Ezt itt is bizonyította, mikor elviccelődött a hajó – Fish szópárral, vagy amikor az idősebb korösszetételű közönségre célozva kopaszodó fejét simogatva megjegyezte, látja, sokan igen hosszú ideje vártak erre a fellépésre. De megkapta a magáét korunk összes anomáliája, negatív jelensége, kezdve az X-Faktorral, a globális felmelegedésen és a föld lassú, szisztematikus elpusztításán keresztül az értelmetlen háborúskodásokig.

Azért én kívánom, hogy ne fogyjon ki a muzsika a lelkéből, a gondolatok a fejéből biztos nem fognak. Azt is, hogy gyakrabban vesse errefelé a jó sorsa a jövőben, amire némi esély azért van, mert láthatóan ő is jól érezte magát itt. Most pedig fogom szépen azt a szövegkönyvet, és nekiugrok újra a "Feast Of Consequences"-nek...

Kotta

fotó: Molek Csaba