Kiadó:
HMN/Warner Music NZ

Honlapok:
www.hmn.co.nz
facebook.com/HeavyMetalNinjas

Amikor Új-Zéland őslakosaira, a maorikra gondolok, érthető okokból nem a heavy metal ugrik be elsőként, hanem az ún. "haka", vagyis a bennszülöttek rémisztő harci tánca, mely az ellenség megfélemlítésére szolgál. Ezt átvette Új-Zéland nemzeti rögbi csapata is (all blacks), de a kiwi katonák között szokás ezzel fogadni a hadszíntéren elesett társuk földi maradványait is: megható tiszteletnyilvánítás ez a hősök előtt (itt). Ez a helyzet most megváltozni látszik, mert a képtelenül bárgyú nevet viselő, javarészt maorikból álló hattagú formáció meggyőzött arról, hogy zeneileg is lehengerlő harci táncot tudnak járni.

A Heavy Metal Ninjas, szíve lelke valójában Richie Allan gitáros, aki már önmagában is figyelemreméltó jelenség (kinézetre és hangszerkezelés tekintetében is), de sikerült maga köré gyűjteni egy nagyon kompetens csapatot, sőt egy hozzá hasonlóan tehetséges gitáros, egy bizonyos Brandon Reihana is vastagítja a csapat hangzásképét. Alapból nem szeretem annyira az instrumentális metált, de Allan játékát hallgatva nem lehet nem padlót fogni: Steve Vai maori kiadásban, dörgedelmes riffekkel megtámogatva, őrült djent-es ritmikával, de úgy, hogy a riffek dzsungelében nem vesznek el a dallamok sem.

Richie Allan gitárosként pont olyan eszement, mint Steve Vai, dalszerzőként épp annyira elborult, mint Devin Townsend, akinek legutóbbi lemeze kapcsán tavaly arról elmélkedtem, hogy: "éppen itt az ideje a 'Sex & Religion 2' megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás)." Most már úgy látom, hogy Townsendnek inkább Allannel lenne célszerű kollaborálni - szerintem nagyon összepasszolnának zeneileg, mindkettejükben megvan a vonzódás a djent-be hajló riffelésre. Az "Interstellar Abduction"-t hallgatva folyton a háttérbe képzeltem az "Epicloud" nagyszabású dalait, míg Townsend 2012-es lemezéről nagyon-nagyon hiányoznak nekem az olyan hangszeres szólók, mint amilyeneket Allan kanyarint játszi könnyedséggel (mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne).

Egyáltalán nem tűnik föl, hogy ez a HMN legelső lemeze, mert hihetetlenül jól szól és egy teljesen magabiztos csapat mutatkozik be rajta érett kompozíciókkal. Nem mondom, hogy nincsenek rajta elborult pillanatok, de ezek valahogy mindig megfelelő kontextusba vannak helyezve, s azután szépen kisimulnak egy-egy katartikusan szép Allan szólóban (pl. Green Spring). El is raktározom magamnak, a nyilvánvaló párhuzamok miatt a katalógusban mindjárt Sami Raatikainen Radiance nevű projektje mellé lesz iktatva.

Tartuffe