Kiadó:
InAkustik

Honlap:
www.michaelschenkerhimself.com

Korcsmáros Misi bácsi (a plusz R betű egyrészt védjegy, másrészt tisztelgés kedvenc Rejtő-képregény rajzolóm, Korcsmáros Pál előtt) nagy fába vágta a fejszéjét. 58 éves korára felépítette a Rock Templomát. Nem is akármilyen templom az, igazi katedrális! Pedig eleinte csak egy maja hatású templomocskának indult, amit kalákában építettek vagy húszan. Michael Voss kontár..., akarom mondani, kántorkodott benne. Nem volt rossz, a magamfajta Schenker-mániás mindenevőnek igazi felüdülés volt a könnyen megjegyezhető dallamaival, nem kellett egy évig szenvednem, míg elfogadtam, mint a "The Unforgiven"-t. De most, hogy felépült az igazi katedrális, minden kő a helyére került, igazán elégedettek lehetünk. Az alapokat a Skorpió-öregfiúk csapata (Franzis Buchholz és Herman Rarebell) erősítette meg, akik cserébe boldogan sütkérezhetnek újra a '80-as évek sikereinek fényében, s nyomhatják koncerteken, hogy "Here I Am, Rock You Like A Hurricane!" Az új kántor a skót csodagyerek, Doogie White, aki egy időben leénekelte a Szivárványt is az égről, és bizony mondom, most is szivárványszínűre festette a katedrális ólomüveg ablakait énekével. A templom tökéletes akusztikájáról, vagyis a modern hangzásról a szürke eminenciás, Wayne Findlay gondoskodott, aki lassan már tiszteletbeli "Schenker Brother" lehetne, olyan régen szolgálja a főpapot, s aki időnként megszólaltatja a templomban az orgonát, mint annak idején Paul Raymond, de Michael kedvéért megtanult még héthúros gitáron is játszani, hogy igazi mély riffeket visszhangozzanak az ódon falak, így tegye XXI. századivá ezt az alapvetően '80-as éveket idéző Rock Templomot. S végül persze minderre a koronát, vagy legalábbis a bíborosi süveget Michael Schenker gitárjátéka teszi fel, aki igazi főpapként celebrálja a misét, viszi a prímet, hozza a régóta hiányolt dallamos szólókat, amelyeket szinte vele énekel az ember.

Pedig az sem volt biztos, hogy megéri ezt a kort. Volt 17 évesen zenekaralapító, amikor bátyjával létrehozta a Scorpions nevű pszichedelikus rock bandát. Volt alkohol- és drogproblémákkal küszködő zseni, aki 19 évesen kiment Angliába úgy, hogy egy szót sem tudott angolul, de szót értett az UFO-kkal. Öt év alatt majdnem belehalt a zenélésbe, mint Jim Morrison vagy Jimi Hendrix, de beírta magát a rock történelembe olyan dalokkal, mint a "Rock Bottom", a "Doctor Doctor", a "Lights Out" vagy az "Only You Can Rock Me". Aztán kijózanodva közreműködött a közben stílust váltott Scorpions "Lovedrive" lemezén, hogy e rövid intermezzo után megalapítsa saját zenekarát, s megmutassa, hogy józanul is tud csodát tenni. Az "Into The Arena" című instrumentális közvetlen hatását hallani Adrian Vandenberg (Kamikaze), vagy Helge Engelke (Generation Jedi) szerzeményein is, de például Felkai Miklós is ezt a nótát javasolta nyitó számnak a híres 1986-os Gitárpárbajra. Az "On And On", "Armed And Ready", "Cry For The Nations", "Lost Horizons" vagy a "Let Sleeping Dogs Lie" pedig egy generációnak voltak a kedvencei.

30 évesen már kint élt Amerikában és Robin McAuley énekével új piacokat hódított meg, bár zenéje némileg rádióbarátabb lett. Aztán a kilencvenes évek végére rosszul sikerült házassága miatt egy depressziós negyvenessé vált, aki szakállasan, rövid nadrágban és dorkóban úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, aki véletlenül keveredett a színpadra. Ekkor készült a már emlegetett "The Unforgiven" album, amelynél rosszabbat már csinált (The Plot, Schugar-Schenker), de emészthetetlenebbet nem. Újabb házasság, újabb válás, és újra ott tartott, mint 19 éves korában. Csinált egy zseniális albumot (Arachnophobiac), de a szólók egy részét Jeff Watson játszotta fel, miközben ő az elvonóban feküdt. Ezt a szégyent! Egy gitáros, akit a lemezén másik gitáros helyettesít! Úgy tűnik, ez észhez térítette, mert összekapta magát, az MSG 25 éves jubileumi lemezén és annak turnéján már testileg és lelkileg is nagyon összeszedett volt (saját szememmel győződhettem meg róla), azóta pedig lemezről lemezre egyre jobb teljesítményt nyújt. 53 évesen "vissza a gyökerekhez" típusú lemezt készített az MSG eredeti énekesével, Gary Bardennel, majd elkezdte építeni a Rock Templomát, mely 2011-re készült el, de most 2013-ban egy magasabb létformában reinkarnálódott. “Ugyanaz hajtott az album elkészítésekor, mint 16 éves koromban" - nyilatkozta Michael. "Olyan érzés volt, mintha áthidalnánk egy szakadékot a tinédzserkorom, a Lovedrive-évek és a között, amit manapság csinálok."

Lássuk hát, hogy is néz ki ez a Templom! A bejáratánál egy röpke szólót hallunk bemelegítésül, egy szellő jobbról, egy szóló balról, s máris belépünk a főhajóba, ahol a "Where The Wild Winds Blow" iszonyatosan mély és iszonytatóan szagatott riffjei mindjárt tiszteletet parancsoló csendre intenek, hogy a főpap gitárjának dallamára és a kántor énekére áhítattal figyelve elmerüljünk a zene misztériumában. Ha Blackmore-nál az volt a bajom, hogy ritkán veszi elő mostanság a Fendert, Schenker meg ritkán nyúl az akusztikus gitárhoz rocklemezein (azt a Thank You lemezekre tartogatja), de ebben a nótában még erre is rácáfol és egy rövid négysorost elereszt a védjegyévé vált fekete-fehér Flying-V mintáját követő Dean Acoustic MS Performeren.

A templom fő ékessége az oltár, ami számomra a "Lord Of The Lost And Lonely", igazi dallamorgia a gitáron, mint a megboldogult '80-as években, zseniálisan ható felezés/duplázás a dobjátékon és egy fantasztikus énekdallam, amely eladja a nótát. Már most úgy imádom, mint annak idején az "On And On"-t. Igazi koncertfavorittá válhat! A főoltárhoz közel helyezkedik el a mellékoltár, mely a lemez leg-Rainbow-sabb nótáját hordozza: a "To Live For The King" időnként kísértetiesen hasonlít a "Hunting Humans"-re. Persze azért még szerethető, bár az év Rainbow-szerzeményét, sőt egy egész albumnyit már megírta Stuart Smith az ő "Heaven & Earth" projektjének. De ez nem is akar Rainbow lenni, Schenker ez a javából, a gitár önálló dallamot "énekel" az énekestől függetlenül, akárcsak az "Only You Can Rock Me"-ban.

"Temple Of The Holy". Templom a templomban. Talán egy kis kápolna, ahová a főpap elvonulhat elmélkedni. S elmélkedéséből egy korszakalkotó nóta születik. A templomban természetesen orgona is van, de ritkán használják, mert izgalmasabb az új játékszer, a héthúros. Ebben a nótában viszont megszólal az orgona, és ahogy megszólal, attól még inkább az az érzése az embernek, hogy visszacsöppentünk a '80-as évekbe. És ha még ez sem elég, hogy elhiggyük, Schenker megtalálta az összekötő hidat az igazán kimagasló első lemezeihez, akkor itt van mindjárt a "Shine On", mely a maga 6/8-os ütemével a Graham Bonnetes "Rock You To The Ground" emlékét idézi, épp csak Dio-héjban. És mivel 3 a magyar igazság és ezt a németek is tudják, rögtön utána jön a "Bridges We Have Burned", mely úgy indul, mint egy Republic nóta, úgy szárnyal, mint a "Let Sleeping Dogs Lie" a nagy korszakból, de úgy végződik, mint amit elvágtak... :(

A köztes padsorokat foglalják el a helykitöltő dalok, vagy más néven töltelékek ("Horizons", "Rock 'n' Roll Symphony", "Land Of The Thunder", "Because You Lied"). Ezek közös jellemzője, hogy gyors tempójúak, jellegtelenek és összecsapottak. Koncerten jók egy kis fejrázásra, de a dal végére kihullanak a fejből a bolhákkal együtt! A középtempó az, ami jól áll Schenkernek. Persze koncerten kell a lüktetés, most is a "Horizons" volt az első, amit koncerten bemutattak, de szerintem olyan sorsra fog jutni, mint korábban a "Fat City": jön egy új lemez és szépen lemorzsolódik. Talán csak a "Rock 'n' Roll Symphony" ötletesebb egy fokkal a többinél, ha valaki csípi azt, amikor egy dalszövegbe más dalok címeit, vagy jellegzetes sorait tuszkolják bele. Mert van itt "Denim And Leather", "Rock 'n' Roll All Night" és minden olyan frázis, amit a rockzene utóbbi 50 évében ezerszer elpufogtattak már. Önirónikusan így kezdi Doogie: "Here's A Song You Will Not Know, But I Bet You've Heard These Words Before."

A lemez végén még kétszer megcsillan a dalszerzők tehetsége, a "Black Moon Rising"-ban, és malmsteeni dallamokra hajazó "Dance For The Piper"-ban, de Schenker ezekben már nem tud emlékezeteset szólózni. Mintha elfáradt volna a végére! Bár a nóták jók, a szólók kidolgozatlanok, összecsapottak. Lehetett volna jobb!

Lehet mondani, hogy Rainbow stílusú a lemez, de ez nem igaz. A Rainbow Blackmore zenei ötleteitől volt egyedi és utánozhatatlan, amihez a mindenkori énekesek hozzátették a maguk jellegzetes énekdallamait. Doogie White-os a lemez? Hogy a fenébe ne! Őt csak Malmsteennél hallottam másként énekelni, mert ott az egocentrikus gitáros megírta helyette az énekdallamokat is. Nem is tetszett az a két lemez! Ez a lemez viszont minden hallgatással egyre jobban tetszik. Igaz, nem 100%-os. De van rajta 6 nóta, ami igazi gyöngyszem, odatehető a korai nagyok mellé. És mikor mondhattunk el ilyet utoljára Schenker-albumról? Ha még egy "Into The Arena" vagy "Captain Nemo", esetleg "Essence" színvonalú instrumentálist is sikerült volna megálmodnia a 40 másodperces intrón (Neptune Rising) kívül, akkor leborulnék a Rock Templomának oltára elé. Így viszont csak sűrűn imádkozom, hogy épüljön még tovább ez a templom, és hogy eljuthassak egy misére, ahol élőben hallgathatom az igehirdetést!

CsiGabiGa