Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

Aki bújt, aki nem, megyek! Keresem azt a zenét, ami 2012-ben annyira megfogott. De nem találom, egyelőre nem. Mikael Erlandsson minden év elején (nem sokkal az év végi japán megjelenést követően) menetrendszerűen hozta az utóbbi években a kötelező Last Autumn's Dream albumokat, de a kötelezőnek mindig megvan az a veszélye hogy egy idő után unalmassá, érdektelenné válik. Aki itt automatikusan a házasságon belüli szexre gondol, az magára vessen! Én arról beszélek, hogy a határidő a kreativitás legnagyobb ellensége. A LAD lemezek tehát már egy pár éve nem hoztak igazán tűzbe. De aztán jött ez a szintén hárombetűs banda (LAD helyett LUC), Mikael Carlsson basszista agyszüleményeivel, és új lendületet vett Mikael Erlandsson éneke. Még Martin Kronlund középszerű gitározása sem tudta elrontani a végeredményt.

Most itt az új lemez, de az az akkori hangulat valahogy bújócskázik velem, nem akar előkerülni. Keresem az "A Fight"-ban, de csak egy LAD-szerű sláger köszönt rám. Megvagy! Az árnyékba ("Into The Shadows") bújtál, te kis dög! (Végre egy dögös nóta!) Bár, mintha nem is te lennél, csupán egy Talizmánt tartasz magad elé. Vagy csak a refrén végi "Tonight" miatt jutott eszembe? Ez naon Szotós volt! Hiába várok a csodára, bár beígérted a "Miracle" című nótában, megint orcára huppantam, újabb LAD nóta lett belőle. De visszagondolok a gyerekkoromra, milyen jókat bújócskáztunk akkoriban! Hova is bújtam, ha azt akartam, hogy ne találjanak meg? Valami egészen lehetetlen helyre. Erlandssonék is így tettek. A '80-as évek egyszámos popdívájának, Martikanak azt az egy számát ("Toy Soldiers") dolgozták fel! Húbakkerdexar! Tipikus kiadói okostojás, aki ezeket kitalálja. "Cseréljük ritmusgitárra a szintit, és kajolják majd a barmok!" Hát nem! Nem kajoljuk. Keresem hát tovább azt a dögöt, nézem (hallgatom) a kövek mögött, de még ha össze is töröm valamennyit ("Crushing Stones"), akkor is csak egy gyenge The Poodles utánzat lesz belőle. Martin Kronlund szólója olyan halovány, mint Britney Spears alsóneműje. És a "Life Is Easy" bizony mintha egy LAD-ra áthangszerelt Bruce Springsteen nóta lenne. Ez sem az, amit kerestem.

Hoppá! A "Playboy No. 7" végre az, amit az első lemezen szerettem. Heuréka! Megtaláltam! Fogós riffek, a gitár is mintha előrébb lenne keverve, mint a korábbiakban, remek dallamú refrén, de egyébként meg egy vagány rocknóta, Erlandsson szinte belereked a verzébe és végre nem az az őszies nyál csorog a szája szélén! Mintha magukra találtak volna a végére, a "The Game Is On" is hasonlóan lendületes, szerethető, csak a jól megírt refrén hiányzik belőle. De még mindig sokkal jobb, mint az "együtt sírunk, együtt nevetünk" folytatás, a "Fantasy Man". Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a "Closer To The Truth" is csak egy a tucatnyi kidobott Last Autumn's Dream ötlet közül. Viszont az becsületükre válik, hogy mindössze egy ballada-szerű képződményt helyeztek el tankcsapdaként a terepen, és ez a lemezt záró "No Place Like Home".

Összességében mit is mondhatnék? Lehet, hogy Erlandsson rátelepedett erre a projektre is? Idén a menetrend szerinti Last Autumn's Dream lemez helyett csak egy válogatást adtak ki, és lehet, úgy érezte, ha nem írja ki magából a középszerű ötleteit, még beledöglik, mint a vemhes macska a hullamérgezésbe, miután nem tudta kitolni magából a kölykeit. Nem rossz lemez ez, csak nem az, amit vártam. Aki szereti Erlandssont és a LAD-et, az nem fog csalódni benne. Én éppen azt csíptem az előző Lover Under Cover albumban, hogy dögösebb volt, mint a Last Autumn's Dream, de ez a lemez bizony elálmosodott. Szóval, hol keressem azt a dögöt, amibe 2012-ben beleszerettem? Talán az új Dogface anyagon! Ugyanaz a zenész gárda (Martin Kronlund - gitár, Mikael Carlsson - basszusgitár, Pera Johansson - dobok) nyomja Mats Levénnel a mikrofonnál, de az már egy egészen más műfaj!

CsiGabiGa