Három éve már csak emlékeinkben él Gary Moore. De a nemzetközi rajongói klub magyar vezetőjének emberfeletti erőfeszítései nyomán elmondhatjuk, hogy az egész világon egyedül mi magyarok ünnepeljük meg évente a nagy gitáros születésnapját. Mert ünnep ez a javából, ahol Gary zenésztársai, barátai, tisztelői, követői, rajongói és a testvére egy nagy közös örömünnepen emlékeznek arra, hogy volt egy gitáros géniusz, aki a szívét is beleadta a zenéjébe, hogy a szívünket is megérintse.

Az A38 hajó túlszervezőinek hála a "felszabadulásunk ünnepére", április 4-ére (régi motorosokban még benne van a rutin, az újak meg jobb, ha már úgy tanulják meg, hogy ez volt Gary Moore születésnapja!) tervezett koncertet össze kellett vonni az előző napra hirdetett Henrik Freischlader bulival. Ami biztosan kínos perceket, órákat szerzett a főszervezőnek, Csillag Zolinak, de a zenészek rugalmasságának köszönhetően legalább egy monstre koncertet láthattunk "félpénzért". Azt mondják, kis hazánkban csökken az érdeklődés a rockzene iránt, nem érdemes már ide jönni. Ezt némileg cáfolja, hogy a nyári Iron Maidenre már most elfogytak a 15 ezres állójegyek, de még a 25 ezres (színpadhoz közeli) kiemelt állók is. Másrészről a tavalyi Freedom Call koncertre, mely számomra az év legemlékezetesebb bulija volt, szintén elkapkodták a 2000 forintos elővételi jegyeket, s aki nem iparkodott, annak már ki kellett pengetni három darab ezrest (!!!) a helyszínen. És ott sem csak lézengtünk a nézőtéren. Szóval én azt mondanám, ugyanaz a homokóra modell érvényesül itt is, mint az egész gazdaságban: a drága menő, az olcsó megy, a középárnak (mert a középrétegnek) meg befellegzett. Ezt a kis eszmefuttatást azért kellett közbeszúrnom, mert a 7 órára meghirdetett koncert előtt 10 perccel a hajóhoz érve eddig még sohasem látott kép fogadott: a hajórámpán kígyózó tömeg kétségessé tette, hogy bejutok-e a nyitányra. Elgondolkodtató, hogy az 5-6 ezres belépőjegyekkel egy Ken Hensleyre vagy egy Royal Huntra is csak 2-300 lézengőt tudtak becsábítani, addig a 2900 Ft-os jegyár hatására náluk sokkal kisebb nevek majdnem telt házat hoztak össze. Bizony, árérzékeny a magyar!

Hogy senki le ne maradjon, a kezdést negyed nyolcra tolták, ekkor hangzott fel a Run For Power intrója, s mindjárt az elején meglepetéssel nyitottak Vámos Zsolték: a "Blood Of Emeralds", az "After The War" album zárónótája volt a nyitótétel! Mekkora szám! És mekkorát énekelt benne Kiss Zoli, aki bokáját meghúzva, sántán (nem sátán) is vállalta a koncertet! De ez nem egy koncert elejére való! A közönség nagy része annyira elbóbiskolt rajta, hogy amikor Szentmihályi Gábor belekezdett az "Over The Hills..." dobképletébe és Vámos Zsolt tapsra buzdított, szinte senki se reagált rá, legfeljebb páran arra ébredtek, hogy "De jó kis Nightwish-feldolgozás!" :) Persze olyan isten nincs, amelyik hagyja, hogy egy ekkora nótát végigaludjon a közönség, úgyhogy a dal vége felé már, mint jó tengerésznótát, együtt énekelte a megtelt hajófenék a dalt. "És akkor robogjunk tovább!" - mondta a sánta. (Bocs, Zoli, nem tudtam kihagyni!) És valóban vitt tovább, magával ragadóan a szűkre szabott műsor. A kényszerösszevonás miatt egy órásra szűkített program legnagyobb meglepetése az volt, hogy kimaradt a "The Loner". Viszont volt egy csodálatos "Parisienne Walkways", egy zseniális "Still Got The Blues" (de jó, hogy Zoli nem a hangszálait húzta meg!), egy "Oh Pretty Woman" és a hard rock korszak legnagyobb slágerei. Persze kinek-kinek ízlése szerint. Ahogy Gary Moore utolsó turnéján is furcsállottam a két bluest a hard rock programban, most is azt mondom, hogy én inkább azokat hagytam volna ki, ha már ennyire beszorított az időkeret. És akkor beleférhetett volna egy "Run For Cover" (már csak a zenekar névadása miatt is), vagy egy "Friday On My Mind".

Rövid átszerelés (konkrétan: beült az új dobos Michel helyére és bedugták a gitárokat) Cliff Moore csapott a húrokba, és ekkor jött az első igazi bomba: Cozy Powell "Killer" című nótája a hetvenes évek végéről. Iszonyú jó, a gitárost alaposan megdolgoztató, kicsit jazz-rockos szerzemény, Gary Moore sem játszotta vagy 2 évtizede. Majd Somogyi Remig nyúzta meg gitárját a "Picture Of Dorian Blue" alatt, hogy aztán átadja a terepet a tavaly megismert Harrisen Larner-Mainnek, aki egy mesterhármassal (Need Your Love So Bad, Only Fool In Town, Johnny Boy) örvendeztette meg a még koncert közben is gyarapodó nagyérdeműt, hogy a blokk végén Cliff még egy bombát robbantson: Vámos Zsolt és Kiss Zoli segítségével előadta az 1981-es Greg Lake album nyitó dalát, a "Nuclear Attack"-et.

Henrik Freischlader koncertje előtt már valóban volt egy komolyabb rendezkedés, és miközben újabb nézők érkeztek, akik csupán Henrik játékára voltak kíváncsiak, fiatal barátommal a csajokat mustrálgattuk. "B.. meg!" - csodálkozott rá az egyikre. "Miért? Átengeded?" - kérdeztem, de csak poénból, hiszen kedvenc feleségem ott állt pár méterre mellettem. A német gitárost a két évvel ezelőtti emlékkoncerten ismertem meg, akkor teljes átéléssel játszotta Gary Moore blues korszakának nagy slágereit, azt mondtam, ennek a fiúnak a kezében újjászülettek a dalok. Ő azóta is hálás a magyar közönségnek, annyira, hogy legújabb lemezének, melynek a bemutató turnéjára érkezett, a "Night Train To Budapest" címet adta. Nos, megmondom őszintén, nekem nem tetszik a zenéje. Bizonyára bennem van a hiba, talán mélyebben kellene elmerülnöm a blues világába, de megrögzött hard rockerként csak néhány rockgitáros blues lemeze tudott megérinteni. Ezek között is első volt Gary Moore, de azóta druszájának, Gary Hoeynak is volt egy pál(vagy Gary)fordulása a blues irányába, illetve John Norum blues lemezénél is le tudtam ragadni. De nem lettem blues rajongó. Henrik magával ragadó játékát viszont úgy is tudtam élvezni, hogy közben a dalai nem hoztak tűzbe. De élőben fantasztikus a német fiú. És egy tizenkét perces blues extázisában ki emlékszik már az első két perc alaptémájára? Az egyetlen dal, ami megragadt (és nem csak a címe miatt), a talán Gary Moore "Still Got The Blues"-ának ellenpólusaként született "She Ain´t Got The Blues". Az alapműsora 11-kor ért véget, de jött még a ráadás, az előző lemezének (House In The Woods) címadójával és egy Hendrix feldolgozással (Voodoo Chile), majd észrevétlenül átúszott a program ismét emlékestbe, amikor a "The Messiah Will Come Again"-t vette elő az "After The War" albumról, ezt követően pedig Petruska András lépett új szereplőként színre, hogy elénekelje a Beatles klasszikusát, a "Come Together"-t, miközben lassan beszivárogtak a színpadra az est korábbi vendégei és a tavalyi évhez hasonlóan egy össznépi "The Blues Is Alright"-tal zárták éjfélkor az estét.

Kellemes öt órás szórakozás volt, a Run For Power hozta a megszokott színvonalat a megcsonkított műsoridőben is. Vámos Zsoltot mindig ostoroztam a színpadi mozgás hiánya miatt. Hízelgek egy kicsit magamnak, amikor azt gondolom, hogy olvasta az írásaimat és megfogadta a tanácsomat, mert most végre olyan felszabadultan játszott, ahogy mindig is vártam. Ez kérem showbiznisz! Itt cirkusz kell a népnek, a kenyeret meg majd a kulisszák mögött... Cliff Moore, aki tavaly kicsit alibi gitárosnak tűnt a koncerten, idén felkészülten érkezett és az est legnagyobb meglepetését okozta, Henrik pedig adott egy koncertet, amit magamtól sohasem néztem volna meg, de nagyon élveztem minden pillanatát.

És mégis van egy félpénzem!

CsiGabiGa