Kiadó:
INgrooves

Honlap:
www.rubiconcross.net

A napjainkban tapasztalható flitteres szigorodási folyamat véleményem szerint jót tett a glam metál csapatoknak: a puhapöcs jelleg eltűnt, a zenei viagra hatására pedig olyan keménységet fitogtatnak a heavy metal felé forduló fiúk, ami egy egész Kovi életmű hímoldalas dicséretére válhatna. Itt aztán nincsen nőies picsogás, bolondozó hancúr-hiszti, női ruhák alá temetett tesztoszteron: nem, kérem, a fajsúlyos elmozdulás kisöpörte azokat az elemeket, melyek a kilencvenes évek kezdetére véget vetettek a glam-metál zenei karrierének, ráadásul nem is a grunge, hanem a szigorúbb hangvételt követő, és szupersztár státuszba emelkedő – ezáltal a hivatalos kánon alakítóivá váló – Axl Rose és Sebastian Bach pályatársak hathatós közreműködésével. Mert mi is lehet őszintébb, mint a lázadók lázadása, akik kijelentéseikkel többet ártottak pomádés társaiknak, mint az egész Parents Music Resource Center szervezet, akiknek az egyébként glam-attitűdtől oly távol álló Dee Snidert is sikerült kongresszusi bizottság elé citálni, mondanom sem kell, hogy a szándéknak teljesen ellentmondó eredménnyel.

Nos, itt van hát a Firehouse énekesének, CJ Snare-nek, és a gitáros Chris Green-nek az új bandája, ahol ékesen bizonyítják, hogy a glames dallamok nem csak a heavy metal riffekkel, de az új évezred szülötte groove-okkal is összeegyeztethetőek, és a dallamosság nem a nehéz-fém súlycsökkentőjének zenei megtestesülése. Mert ugyan az új Rubicon Cross lemez első felében fel lehet ismerni a könnyedebb oldalról hozott dallamvilágot, de a környezet már inkább idézi a bőrt és szegecseket, mintsem a flittereket. A riffek és a gitármunka terén nincs miért panaszkodni, Green nem hiába szocializálódott a gitárhősök lemezein, szólóiban nyoma sincs a fakezűségnek, és ha a hangsúly ugyan inkább még mindig a dallamokon van, a jó helyen elsütött szólók, valamint a gyémántkeménységű megszólalás egyértelműen a heavy metal felé tolják az egész hóbelebancot.

A lemez mégsem ezért különleges: a "Moving On"-tól ugyanis a fiúk még egyet csavarnak a zenei irányfonalon, és a countrys, akusztikus alapokra olyan groove-okat hajigálnak, amitől egyből délies hangulata támad az embernek (Load korabeli Metallicás deja vu-t okozva a hallgatónak), és ha létezhet a southern rock és a glam metal lehetetlennek tűnő szimbiózisa, akkor a csapat most megvalósította azt, ékesen bizonyítva, hogy a Rubiconon át lehet, sőt, át is kell kelni. Snare ráadásul kiváló énekes, magasan kitartott hangjaiban nyoma sincs az erőlködésnek, és a "Kill Or Be Killed"-ben sikerül megmutatnia, milyen lenne, ha Hetfield adottságait bővítenénk két oktávval – mindezt egy olyan zenei környezetben, ami a "napfényesebb" Soundgardennek is becsületére válna.

Mindent összevetve több stílus kedvelőinek megfelelő albummal debütált az együttes, olyan szokatlan elegyet alkotva, amivel abban a korban sikerült meglepetést okozni, amikor elméletileg már nem szabadna meglepődnünk semmin. Még a lemez utolsó számaként odarittyentett punk nótán sem.

 Garael