Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.nevergreen.hu

A Nevergreen újra-összeborulásos korszaka olyan futurisztikus képzetet sejt, amit Isten is Lem tollára teremtett: az idő előrehaladtával a megfontolt, öreges, súlyos-gyászos gyermekkort a fiatalos vihánccal, menetelős romantikával meglátott meglettség váltotta fel, ami a népi-metálos korai kesergőt ropja át legényes szaporába, csak hogy legyen miért vakargatnia az embernek a fejét, hogyan is van ez. Mert értem én, hogy a régebb óta működő csapatok munkásságára ugyanúgy jellemző az evolúció, mint mindennapi környezetünkre, de a doom műfajok esetében a relevanciát mégse a tempó fokozása jelenti – kivéve a minden stílusok ősatyját jelentő Black Sabbath-ot, akik az Ozzy korszakot egy huszárvágással nyisszantották a Dio-jellemezte hard rockba –, és ha az adekvát zokogást a csatakiáltásos ökölrázás váltja fel, akkor jogosan kiálthatnánk fel, hogy "Valami bűzlik Dániában!". Illetve Magyarországon. Még szerencse, hogy szó sincs a kimúlást jelentő dögszagról, a csapat pedig még sosem volt ennyire aktív, már ami a dalok általános sebességét illeti – az már más kérdés, hogy miként érinti az ősfanokat a heavy-power metal és a gótikus rock jegyeinek előretörése, megfejelve azt a kifejtetten hangsúlyos korai Nightwisht idéző attitűddel.

Én személy szerint örömmel üdvözlöm a középtempó súlycsoportját, hiszen a "Végső harcunk vár" olyan himnikusan menetelős darab, amilyet a Paradise Lost is csak jobb napjaiban írt a "Draconian Times" albumára, és amit aztán a "Ha elborít a vágy" fokoz a fejbiccentő izmok Norbi tornájának zenei reklámjáig. Eközben ugyan engem is elborít a vágy, hogy megkérdjem a csapat két szövegíró fenoménját, hogyan következhet egymás után két olyan szerzemény, amiből az első címe a "Szerelemben nem hiszek", a második pedig a nő utáni vágyról szól – oké, ez utóbbi nem biztos,, hogy kifejezetten az Ámor nyila keltette érzelemért kiált, de a gótikus erotikát hagyjuk inkább másra. Illetve ne, hiszen a fülledt testiség elég rég ott bujkál a Nevergreen zenéjében, de mit csináljak, ha az idő előrehaladtával már jobban szeretem az akció, mint a pornófilmeket (azokat természetesen sosem szerettem), így igazán örömmel üdvözlöm az első lemezen megjelenő barbárt, aki mára a "Seregek Urává" válva tereli a gótikát a heavy metal irányába. Mindezt annak ellenére, hogy az operázós áriákat, és a dallamokat egyre inkább hátán, illetve hangszálain cipelő Simon Valentina inkább a gótikus jegyekért felel, de neki meg mindezt kénytelen megbocsátani az esendő kritikus, hiszen régóta hallott olyan ennivalóan ropogtatni az "r" hangokat, ahogy azt hősnőnk teszi a "Szemet Szemért"-ben. Egyszerűen zabálni való!

Az, hogy a lemez dalai mennyire jól sikerültek, jelzi, hogy a két feldolgozás, a csontra koptatott "Sweet Dreams" és a kissé elnyújtott Sisters Of Mercy dal, a "More" igazából nem tűnnek ki sem az egyenletesen slágeresre vett koncepcióból, de ami még nagyobb öröm, a színvonalból sem. A kakukktojást így az a kvázi Type O' Negative szerzemény jelenti, amit Macuráék a négy éve elhunyt Peter Steele emlékére írtak, és ami meghökkentő módon a Vendetta legdoomosabb pillanatait idézi, libabőrt okozó epigon hangulattal valamint énekhanggal.

Nevergreenék nem igazán tudnak hibázni, és ha a melankólia némileg le is lett hagyva a nagy rohanásban, a csapatra jellemző hangulatteremtő képesség megmaradt - de azért remélem, a következő albumra nem kell felragasztani a speed-metal stíluscímkét.

Garael