Age Of Artemis: The Waking Hour (2014)

age_of_artemis_the_waking_hour_cover_hq.jpg
Kiadó:

Power Prog Records

Honlap:
www.ageofartemis.com.br

Hát az lehet, hogy az idei foci VB-n Brazília történelmi vereséget szenvedve adta át a koronát a németeknek, metálban azonban az őrségváltás még nem történt meg, hiszen jóllehet, a fémpályán egyelőre több teuton játékos szaladgál, ám a dél-amerikai együttesek szinte kivétel nélkül a felsőligás klasszisok produkciójával passzolgatják a labdát, izé, járatják a metál szambát.

Példaként itt van ez a pofátlanul fiatal csapat, akiket Tartuffe-el ellentétben én kukáztam ki a grundpályák mezítlábas sztárjelöltjei közül, bár ha lenne igazság a földön, akkor katedrán lenne a helyük (mondjuk honunk futballakadémiáján, és akkor a stadionok mellé meglenne a beruházások mellett elhanyagolható jelentőségű tehetség-alkotás is), de ez most nem az önfényezés ideje, hanem a braziloké. A fiúk tehát nem kispályáznak, debüt albumuk Helloween-gyökeres örökségén túllépve ezúttal a Dream Theater klasszicizálását tűzték ki célul – pár felismerhető "Awake"-riffel hódolva a példaképeknek –, olyan latin vehemenciával, amitől a színházba nem álmodni, hanem keresgélni támad kedvünk – mármint az állunkat, hogy hogyan képes egy igazából névtelen csapat ennyi muzikalitást produkálni, csak úgy, csuklóból (bokából), amolyan brazil futballista eleganciával. Tudod, olyannal, amitől az amatőr botlábúnak is az az érzése támad, hogy a trükkök sorozatát ő is könnyedén megcsinálná… A váltás, illetve a továbblépés egyértelmű, már ha a hangszeres virtuozitás előtérbe helyezését annak tartjuk, és a tempó csökkenését, valamint a kifejtős, összetettebb részek előretörését nem tragédiaként, esetleg "elnyálasodásként" éljük meg, hanem amolyan egészséges progresszió részeként, ahol a dallamokat nem a germános, speedes riffek cipelik a hátukon, hanem a két "k", vagyis a koncepciós kompozíció.

Az euro-power jelleg tehát háttérbe szorult, főleg az album második felén, de a latin zeneiségben tocsogó dallamok és a neoklasszikus ősökkel rendelkező összetett gitárszólók maradtak az első album adta színvonalon: némelyik refrén nem egy, hanem két acélszívet is el tudna olvasztani, és ökölrázás helyett karmesteri mozdulatokat próbálgat az egyszeri rocker, amolyan suta, félszeg módon, mert milyen dolog má' farmerdzseki helyett karnagyi egyenruhában pózolni a tükör előtt. Nem véletlen a hasonlat, hiszen minden brazil metál csapatok fő generalisszimuszának, André Matosnak nem csak képzelnie kell a dolgot, hanem valóságként átélnie azt, és biztos vagyok, ha a kreativitás tanulhatatlan forrása nem apadt volna ki a mesternél, valami hasonlóval próbálkozna, mint Artemises kollégái.

A vitathatatlan dallamosság ellenére mégis kell pár hallgatás ahhoz, hogy a számtalan apró ötlet a felszínre kerülhessen, és azokat is meg tudom érteni, akik több egyértelmű himnuszt vártak a csapattól, amúgy debüt album módjára. Ez a lemez azonban most nem a kürtszóval felhívás ideje alatt készült, még ha legalább olyan figyelemre méltó is, a hangszeres formagyakorlatok ezúttal nem csatára, hanem gyakorlásra szólítják a híveket, és tudjátok mit, jól teszik. Mert az Age Of Artemis megfelelő példa lehet arra, hogy az ismeretlenségből igenis van kiút, még akkor is, ha a focicsapathoz képest hendikeppel indulnak a fiúk világot hódítani. Én mindenesetre szurkolni fogok nekik.

 Garael

Címkék: lemezkritika