Azért azt nem lehet jó megélni, amikor hosszú éveken, éppen csak nem évtizedeken keresztül, hősiesen, kompromisszum nélkül törsz előre, közben féltve őrzöd a jórészt veled azonosított klasszikus csapat zenei örökségével telt szent edényt, aztán hirtelen a semmiből jön az udvaros (Hoffmann), kiveszi a kezedből, te meg ott állsz megalázottan, apróra összemenve, bár magas, enyhén szólva azelőtt sem voltál… Igen, ez jutott UDO-nak, ráadásul külön szar, hogy úgy kell csinálni, mintha semmi nem történt volna. Nem hát. Lett egy megyekettes kisaccept, meg feléledt a Legenda. Ennyi.

Egyszerűen nem értem a varázsukat, de tényleg, közben meg rendesen a hatásuk alatt vagyok napok óta. És varázslat is van, mert a puszta ész, a "ratio" tök ellenük dolgozik. A visszatérő "Blood Of The Nations" (2010) óta harmadjára adják ki ugyanazt a lemezt, ahogy UDO is kiadta sokszor ugyanazt a lemezt, UDO is rettenet borítókkal, az Accept is. (Ez a bevadult piros bika egy óriási tévedés és nem kicsi bravúr, hogy még mindig jobb, mint a "Stalingrad" kompozíciós nullusza.) UDO ugyan most későbánat alapon erősített gitárfronton, de évekig olyan kiherélt bénázás semmilyen iparos munka folyt a Gianola/Kaufmann páros jóvoltából, hogy ihaj.  

Wolf Hoffmann pedig annak ellenére is kulcs lehet a varázslat mibenlétéhez, hogy szigorúan szakmai szempontok alapján véve, nem kiemelkedő gitáros. Nyilván nem véletlen, hogy nem a zeneipar nyelte el, hanem hosszú évekig fotósként dolgozott. Megkérdőjelezhetetlen dallamérzéke viszont még akkor is eltalálja az embert, ha technikailag többnyire nem túl pallérozottan és meglehetősen hatásvadász módon fogalmaz. De tessék csak utána csinálni, nála sokkal-sokkal felkészültebb gitárosoknak sem fog sikerülni. Ez a titok, azt hiszem: külön-külön, részeire bontva a zenét, nem találunk semmi különöset, valami olyat, ami máshol, másoknál ne lenne meg. Egyszerű harmóniákkal és kórusokkal dolgozó, szögletes germán fém. De az egész egyben hallgatva, nem pedig analizálgatva, hirtelen szárba szökken, mindenkit aláz a saját stílusában, vagy ahhoz közel, és nem is akar kijönni az autó hi-fiből már napok óta.

Valamennyi dal, első hallásra is megragad a fülben, erőteljes, férfias rock-himnuszok egytől egyig. Széles terpesz, nagy mosoly és tényleg azt érezheti a metal fan, hogy ebola ide, Iszlám Állam oda, így kerek és gondtalan a világ, de Accept nélkül legalábbis mindenképpen szegényebb lenne. Andy Sneap neve pedig ezúttal is garancia a megszólalásra.

Van még egy dolog, amiről írni kell. Egy vallomás-féle. Mi (a dionysos staff)  azok közé tartozunk, akik mohikánként még mindig rendszeres CD-vásárlóknak számítanak, de jómagam az utóbbi időben már egyre kevésbé élek e lehetőséggel. Egyszerűen irreálisnak tartom az árakat és ne legyenek senkinek kétségei, ebben az árképzésben olykor jó nagy adag kiadói pofátlanság is van. Nos, az Accept új lemeze, egy mind hangban, mind képben teljesen profi DVD/Blue-ray lemez bónuszt kapott, rajta egy zseniális, teljes chilei bulit megörökítve. Ha ez a jelek szerint megvalósítható és mégsem omlik össze a kiadó, akkor érdemes lenne ebben az irányban elindulni és nem nyafogni, meg 5000 Ft körül árulni a szimpla kiadásokat. Jó, hogy ezúttal én sem haboztam, ahogy szerintem még sokan nem.

Túrisas