Kiadó:
Knife Fight Media/UDR Music

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassins

Mike LePond, ott a pont! A leginkább a Symphony X-ből ismert basszusgitáros végre megmutatta – no, nem a tehetségét, mert azt bizonyította már eleget –, hogyan is kell a tradicionális, brit/amerikai metált manapság játszani. Illetve hogyan kellene. No már most, aki ebből arra következtet, hogy Mike barátunk progresszív köntösbe öltöztette a kocka sémákat, amiket így most már gurítani is lehet, az nagyot téved. Ez bizony klasszikus fém, és ha nem is az a szögegyenes fajta, biztos vagyok, hogy NWOBHM emlőkön nevelkedett nemzedék minden feketeöves véleménymondója elolvad a gyönyörtől, ha végighallgatja az albumot. Ez persze nem csak és kizárólag LePond barátunk zenei talentumát dicséri: a választott társak legalább annyit tesznek hozzá az eredményhez, mint a dal- és szövegíró basszgitáros. Alan Tecchio énekes ugyan nem az Allen-féle bajnokságban játszik, feladatát mégis úgy oldja meg, hogy abban hibát nem lehet felfedezni, "Metal Mike" Chlasciak gitárosról azonban ki merem jelenteni, hogy ugyanolyan mester ebben a tradicionális fém stílusban, mint Symphony X-es Romeo kollégája, aki jelen lemezen egy új – dobosi – oldalát mutatja meg. Nem, Michael nem a dobok, hanem a computer mögé ült, hogy japán barátjának megmutassa, hogyan is képzeli el a megtévesztően élő hangzást, Casio pedig érti a csíziót, kétnemzedéknyi utánzási képesség genetikai – bocsánat, processzori, illetve professzori – tartalékával próbál partiban maradni a ritmusszekció élő tagjával.

Ez azonban nehéz feladat, LePond ugyanis nem igazán tud megmaradni azoknál a fránya ritmusoknál, hangszerét Chlasciak mellé helyezve pengeti a virtuális hetedik és nyolcadik húrt, konkrét dallamokat préselve-búgatva ki az elektronikus bőgőből, a hangszeres tudás magasiskoláját és mély hangkészletét prezentálva.

A dalok pedig remekül összegzik Mike heavy metal hatásait, és ha a nyitó szám dallamában még füstszerűen ott is lebeg az utóbbi, agresszívebb Symphony X, a továbbiakban már az angolszász fémé a terep, még akkor is, ha szinte mindegyik szerzeményben fellelhető az a plusz, amitől a múlt és jelen tehetségkutató műsoraiban szereplő összes zsűritagnak izzó fáklyákkal kellene felfesteni az égre a nagy X-et (ami a barátunk anyacsapatának még a nevéből adódóan is nyilvánvaló.) Hallgasd csak meg a "Red Death" arabos, majd barokkos ütemeiből kinövő törzsi dobpulzust, amire úgy úszik rá a középtempós Accept feeling, mint Udora a bűnbánat a "Blind Rage"-et hallgatva, vagy a "The Outsider" játékos-riffelős Judas Priest idézését Chlasciak füstölgő szólójával, és egyből tudni fogod, mire is utaltam. Ha pedig kissé nehezebb a felfogásod, bocsánat, kevésbé vagy fogékony a kikacsintós zenebohóc tréfáira – tudod, aki két trombitán és zongorán eljátssza neked a klasszikusok összest, mindezt egykerekű biciklin egyensúlyozva –, akkor ott a három nyilvánvaló stílusbravúr. A "The Quest" nyitja a sort, ami a matematikai sejtések analógiáját követve bizonyítja azt a sejtésünket, hogy Blackmore mester reneszánsz látomásait sokkal érdemesebb lenne thrash/power (Iced Earth) köntösben játszani, manósapka és papucs helyett. Aztán ott van a "The Progeny": ez tulajdonképpen egy fluxuskondenzátor nélküli időgép, melytől rögtön a fénykorát élő Metallica birodalmába csöppenhetünk vissza, az öreg iszapszemű ráják pedig egyből belekezdhetnek a "régen minden jobb volt" mantrába, ami a számot hallgatva nem is tűnik akkora ostobaságnak, már ha Hetfieldéket vesszük alapul.

Zárásul a tízpercen túlnyúló "Oath and Honor" mutatja meg, milyen az, amikor az epikus Maiden találkozik a korai, menetelős Manowarral és vadnyugati korszakát élő Morriconéval, olyan himnikus gitárszólót kerekítve, amilyet a két említett csapat is csak akkor ír, ha kétszer végighallgatja a spagetti westernek zenei királyának best of-ját.

A hangzás persze hűen tükrözi, ki a főnök a csapatban, de szerencsére Metal Mike vijjogtató, sikoltó, élvezetes szólói sem tűnnek el a bassz-futamok hátrapenderítő orkánjában, ez pedig tényleg azt mutatja, hogy a liberális demokrácia nem ördögtől, illetve metaltól való. De ez már egy másik terep, ami helyett nyugodt szívvel tudom ajánlani az albumot, és nem csak a nyugdíjas asszaszinoknak.

Garael