Honlap:
www.andywoodmusic.com

Ígéretemhez híven a következő alany sem a mainstream vonalat erősíti, idehaza relatív ismeretlen művészről lesz szó. Andy Wood azon emberek közé tartozik, akinek a zenészi transzformációja valószínűleg már a születése pillanatában elkezdődött. Rokonsága hemzseg a muzsikusoktól, bár azt rögtön hozzáteszem, hogy van néhány kanyar a sztoriban, ugyanis a hozzátartozók a bluegrass vonalat művelik, képviselik, tehát a történet kicsit máshonnan indul.

Nem mennék bele hosszasan, a bluegrass amerikai gyökerű stílus, a country műfajból eredeztethető, kelta folk, ill. jazz behatásokkal, rengeteg balladával, esetenként komplex szerkezetű dalokkal – akit érdekel, nyugodtan keressen rá. Részünkről annyi lenne a lényeg, hogy a gitár mellett többféle húros hangszert is használnak, ezek közül az egyik a mandolin, amit a nagypapa hatására Andy egészen pici gyermekként kezdett el művelni. Valahogy úgy tudom elképzelni ennek a kisebb méretű zeneszerszámnak szerepét az amerikai kultúrában, mint idehaza a hegedűét. Vannak standard darabok, ezeket mindenkinek "kötelezően" meg kell szólaltatnia a műsor alatt, ebből fakadóan akarva-akaratlanul beindul az összehasonlítás, ami versenyek formájában testesül meg. Andy és unokatestvére rendszeresen részt vett ezeken a "ki a virtuózabb" megmérettetéseken, ami végül 16 éves korában a "Mandolin Világbajnokság" keretein belül hozott neki egy ezüstérmes helyezést.

Saját elmondása szerint akusztikus gitáros képzettsége ugyan volt, de az elektromos változat csak tinédzser kora legvégén jelent meg. Ismételten egy versenyen szerzett eredmény hívta fel a figyelmet Andyre, 3400 főt számláló mezőnyt utasított maga mögé, s ezt mindössze négy év gitározás után sikerült összehoznia. Petrucci gitáros "szörnyként" említi a srácot. ;)

Ezen a ponton alaposan beindult a sztori, ugyanis mind instrumentális, mind énekessel megerősített zenekari fronton is elkezdődött az alkotói munka. Minket inkább a szóló vonal érdekel, de annyit azért megemlítenék, hogy a saját bandájával, a Down From Up formációval is szép sikereket értek el, több száz koncert, amerikai turné nevesebb zenekarok társaságában. Jelenleg a Creed frontember, Scott Stapp bandájának szólógitáros posztját is betölti, intenzív koncertezés, a fesztivál fotókat elnézve sok ezres, inkább tízezres nézőszámmal. Kijelenthető, hogy főszereplőnk ismeri a rocksztár-szerű életvitelt, csakúgy, mint a session munkákat és kis klubos koncertezős vonalat is.

Első szóló albumáról magyar nyelvű ismertető nem készült, így engedjétek meg, hogy szóljak arról is néhány szót, mivel akad rajta pár remek tétel (A Disconcerting Amalgam, 2009). Nem tudta, vagy nem is akarta egységesre venni a fazont, előéletét ismerve ezen nem lehet csodálkozni. Kapunk egy country, metál, rock egyveleget, a hangzás és játék kifogástalanul profi. A két kedvencem a lemezről a "Shades of Gray" és a "Fallen Herosv, mindkettő melankolikus ballada, ha ismertebb előadó jegyezné őket (mondjuk Timmons, vagy EJ), óriási slágerek lennének (videó megosztókon megkereshetőek, érdemes!). Kiemelném még a metálosabb, technikásabb "Emergence Day" és "11th" szerzeményeket, modernebb döngölős alapokra virgázik Andy, elképesztő futamok, fogós refrének, dögös megszólalás, nem csoda, hogy a lemez megjelenése után a korábban már említett Stapp lecsapott a gityósra.

Picit több mint egy hónapja jelent meg a címben beharangozott album, amely duplára sikeredett. Két teljesen eltérő profillal, az első CD teljesen a gyökereket tükrözi, csak country és bluegrass, ami a csövön kifér. Igazság szerint egy pici keveredés van, én személy szerint a két korongon kicseréltem volna pár dalt az egységesebb kép miatt, de így sincs gond.

Töredelmesen bevallom, el akartam csalni az album első felét és csak a gitárhős feléről írtam volna, de ez az Andy gyerek megtréfált, mert többszöri újrahallgatás után megkedveltem az első CD-t is. Meglepő módon, kapunk énekes szerzeményeket, egy hölgy és egy férfi torok is bemutatkozik. Konkrétan a "Time" című zongorás, akusztikus számban, olyat dalol egy bizonyos Keith Wallen, hogy vokállal megtámogatott nóta régen fogott meg ennyire. A műfajra minden jellemző hangszer felsorakozik, a "Truth" című dalban olyan tempójú mandolin, ill. banjo szólót villant, hogy az valami félelmetes. Szerepel vegytiszta kelta folk dal, meglepően jó Led Zeppelin feldolgozás (Fool in the Rain), dögös, piszkos blues (Dust And Ashes) és az elmaradhatatlan mulatósabb country tételek, az egyikben hegedű-gitár párbajjal. Aki kedveli a stílust, feltétlen csapjon le a korongra, mert a műfajt érintő erős hiányosságaim ellenére is kijelentem, hogy ultrán felsőkategóriás a cucc.

A második CD-n a "Reach" című dallal kezdünk, Mr. Wood nagyon érzi ezt a szomorkás atmoszférát, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem nyomasztó. Ennél kevesebb hangot akarva sem lehetne eljátszani, még sincs az embernek hiányérzete. Itt rögtön kiemelném a hangzást, amely pontosan a vintage és modern világot elválasztó vonalon helyezkedik el, mindkettőből csak a jót kölcsönözve. Természetes, szellős, lélegző sound, ahol tényleg jelen van a hangszer karaktere, viszont az effekteknek köszönhetően kicsit fel van hizlalva, jól betölti a teret. A "Truth" már ismerős, szerepel az első részben csak ott mandolinnal, azért így gitárral mégiscsak jobb az összkép. Tempósabb, bűvészkedős, könnyen megjegyezhető melódia, zseniális apró átkötő futamok – talán a kedvenc. Sebesség felkapcsol a következő fokozatba, megérkeztünk "Tokyo"-ba, a cím már magában is hordozza a megfejtést. Egzotikus, távol-keleties hangulat, mindehhez keményebb riffelés társul, Vai mestertől már ismerősek lehetnek ezek az orientális zenei fűszerek. Ismét lassulunk, de most epikusabb köntösben, nagy ívet járunk be a "Trapped In The Past"-ban, majd egy váratlan fordulattal, bedob egy jazzes, fúziós darabot, big band, trombiták, konga, a koncepció nem lehet más, mint egy kis "arcoskodás" – "Ilyet is tudok srácok!". "Of Elf and", nem egy finomkodós darab, neoklasszikus íz, talán ez a legtechnikásabb tétel, arpeggio hegyek, őrületes tempó, nagyon tömény, a műfajjal ismerkedők ne ezzel kezdjék. "The Hardest Goodbye", a címből kitalálható, hogy balladával állunk szemben, talán ez a leggyönyörűbb szerzeménye Andynek, nagyon ízléses és a hangzás valami elképesztően élő, az embernek olyan érzése van, hogy ott ül másfél méterre a gitárostól és erősítőjétől. A" Got A Light" és "Four Horsemen" ismételten a keményebb, "pirítósabb" alkotások közé tartoznak, ezzel a két dallal lesz meg a tempóbeli egyensúly a lemezen. A korong végére ismét előjön a cowboy vonal, elektromos gitáros country szerzemények, szám szerint három darab. Nekem ez itt már sok, szerintem ezeket az első részben kellett volna elhelyezni és onnan átemelni egy balladát és egy akusztikus tételt ide.

Kicsit hosszabbra sikerült a cikk, mint terveztem, de mindenképpen szerettem volna egy kis bemutatót a fiatalemberről, mert tudása és alkotásai alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet.

Mádi N.