Kiadó:
AFM records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

A Bloodbound vérrel taposta ki azt az utat, melynek kockáit a heavy metal nagy öregjei – és fiataljai – faragták fémesen keményre (amiket aztán a Magyar Építőipari Vállalat sikerrel tudna felhasználni a lassan lecsengő panelházak építésében), és ami a "sramli metal" hercegeivé avatta őket, sikerrel bővítvén ezzel a kemény fém horror panoptikumát, melyben jól megfér egymás mellett a vámpír, a Powerwolf vérfarkasa és a Sabaton rettenete.

Járt utat járatlanért el ne hagyj, így aki a "Tabula Rasa" szikár erőmetalját várta, az már kókaszthatja is lefelé a fejét. Illetve dehogy, hiszen az utóbbi két album kliséhalmozó bázisát a Hammerfall, Accept, Iron Maiden és Helloween mellett most a "Painkiller" és "Screaming For Vengeance"-korabeli Judas Priest is alkotja, aminek hatása jótékonyan visítja az édenbe, hogy ez most nem a "puhapöcsösködés" ideje, és a Bloodbound inkább meghal, de nem alkuszik (vagy megalkuszik, de ezt döntse el mindenki saját maga). Ezért aztán senki ne lepődjön meg, ha a kezdő szerzeményben maga Halford ébreszti fel a nagyérdeműt, úgy, mint a "Resurrection" című visszatérő lemezén. No jó, ha nem is ő, de Patrik "Pata" Johansson és társai mindent megtesznek, hogy az illúzió teljes legyen, amit csak az "ront le", hogy a jó öreg britek sosem alkottak ennyire mézédes refrént, ami a kórusokkal megtámogatva aztán végképp letörli a Judas klón címkét.

Giccses, hatásvadász, kiszámítható – igen! A fiúk azonban nem tagadnak, nem sumákolnak, nyílt kártyákkal hirdetik, hogy ez most nem az agyas zenei metaforák ideje, ha kell, gyermekkórust – "Nightmares From The Grave" –, ha kell, ordas Nightwish lopkovárit – "Iron Throne", "When The Kingdom Fall" – vetnek be, és ha a Hammerfall ilyen tipikus és azonnal robbanó slágerbombákat tudna még ma is írni, nem tartaná őket a szakma a legjobban szeretett bukott reménységnek. Van itt hát minden jó, amiért a bölcsészmetal képviselői hupililát hánynak, még akkor is, ha a hatások olyan klasszikusokra utalnak, akiket utálni már azoknak is ciki, akik egyébként még magukkal sincsenek kibékülve. Az Accept – hallgasd csak meg a "Made Of Steel" pofátlan nyúlásával is egyértelmű, a klasszikus érát idéző slágerét –, a már említett Judas Priest, vagy a Helloween legjobb pillanatai nem kerültek rossz kezekbe, hiszen egy mesterpék kisipari kft. minden szakmai tudásával lettek slágerré, ökölrázó himnusszá gyúrva, amiből nem hiányzik a virtuozitás sem. Micsoda? Hogy a kaptafa-készítők mesterek is lehetnek? Igen! A Bloodbound ugyanis nem csak slágerteremtésben kiváló, de a két gitáros munkája – és különösen a Thomas féle Olsson szólói – mind dallamalkotásban, mind technikai értelemben élményszámba megy (a "When All Lights Fail"-ben, apám!): igen, ez az aspektus, amivel Bloodboundék jelenlegi munkája veri a színtér hasonló babérokra pályázó farkasüvöltéses, kalapácszúdításos és háborúidézéses reménységeit. (Pata barátunkról nem is szólva, akiről csak annyit, hogy sikerrel képes Halford és Udo teljesen eltérő karakterű hangját megidézni, erre pedig H. Sanyi barátunk is csak úgy képes, ha fémhangszálainak teljes generált rendel…)

Ha a korábbi Bloodbound lemezre azt írtam, hogy kiszámítható, akkor ez a megállapítás a jelenlegire csak a csontig lerágott sémák újrahasznosításában vonatkozik. A fiúk azonban jó kutya módjára találják meg a csontban a velőt, és ha nem félsz beállni a "most melyik klasszikust idézzük Bloodbound módra" című játékba – aminek követelményei csak abban állnak, hogy ismerd és szeresd a vonatkozó színteret –, akkor minden bizonnyal jól fogsz szórakozni (akkor is, ha rühelled, mert milyen jó a felsőbbrendű értékalkotó szerepében utálkozva borzongani, nem igaz?)

(Szegény Tartuffe, a borító láttán most biztos borzong - én is!)

Garael