Kiadó:
Edel/EarMusic

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Meglehetősen fura dolog egy lemezről a hivatalos megjelenés előtt egy hónappal kritikát írni, főleg amennyiben ez azt jelenti, hogy az év végi összegzésben nem szerepelhet, tekintve, hogy csak az új év első hónapjának közepén kerül boltokba. A szokatlanul "korai" recenziónak oka most történetesen nem az, hogy a gonosz hackerek föltörték az együttes vagy a kiadó rendszerét és kiszivárogtatták az anyagot. Egyszerűen arról van szó, hogy a japán piac egyre meredekebb követeléseket támaszt az előadókkal szemben és a bónusz nóták mellett (olykor helyett) a korábbi megjelenést is erőltetik. Nem biztos, hogy ezzel az együttesek is jól járnak...

Mindezt nem panaszból bocsátottam előre, hiszen az Angrának nagy rajongója vagyok és a "Secret Garden" szép karácsonyi ajándék – megy is be a fenyőfa alá. Nem tagadhatom persze, hogy némi félelemmel vártam a korong megjelenését, mert az Angrát "kreatív" különbségek miatt elhagyó – és manapság az Almah kötelékében muzsikáló – Edu Falaschi énekes helyére az a Fabio Lione került, aki a Vision Divine-ban és a Rhapsody Of Fire-ben gurgulázó, operatikus stílusával borzolta az idegeimet. Ez nyilván gusztus kérdése – Garael kolléga például él-hal az ilyesmiért... Szerencsére azonban itt kevésbé teátrális a modor, a dallamvilág is különbözik; így fordulhat elő, hogy Lione – nagy meglepetésemre – nem egyszer James LaBrie-re emlékeztet.

Más változások is történtek az Angra háza táján, Bruno Valverde személyében új dobosuk van, s ezúttal Rafael Bittencourt gitáros is kiereszti a hangját. Bár tenné többször és bátrabban, mert természetes orgánuma jól egészíti ki (ellensúlyozza?) Lione modorosságát!  Az új albumon vendégszerepel az Epicából Simone Simons (Secret Garden), valamint Doro Pesch (Crushing Room). Fogalmazzunk úgy, hogy a hölgyek szerepeltetése nem rontott az összhatáson, de érdemben nem is javított rajta.

Az új zenésztársak és vendégek mellett új a kiadó és a produceri stáb is. A lemezt  producerként és hangmérnökként a legendás Jens Bogren-Roy Z páros jegyzi, így nem meglepő, hogy a hangzás modernebb és teltebb a korábbinál: több a billentyű és a "kütyü". Ezt a változást én csak üdvözölni tudom, mert a 2010-es "Aqua" például már-már zavaróan szárazon, puritánul szólt.

Az Angra "Titkos kert"-je nagyon szépen és tudatosan fölépített kert: telis-tele van vadregényes, kanyargós csapásokkal, buja és változatos növényzettel. Eltekintve most az allegóriáktól ez konkrétan azt jelenti, hogy a sajnos rövidke, kb. 50 perces album tovább folytatja, egy újabb szintre emeli a két korábbi lemez (Aurora Consurgens, Aqua) által megkezdett tendenciát: a lényegi elemek megtartása mellett (neo-klasszikus hajlamú euro-power, brazil zenei hatások, stb.) egyre progresszívabb irányba mozognak. A 10 dal közül mindössze kettő (Black Hearted Soul, Perfect Symmetry) képviseli több-kevesebb vehemenciával a korábban sokkal fajsúlyosabb "euro-galopp" vonalat. Biztos van olyan, aki elszomorodik ezen, én inkább örülök neki. A szellősebb, rétegzettebb, összetettebb dalokban sokkal nagyobb lehetőség adódik arra, hogy az együttes (főleg az egészen elképesztő Kiko Loureiro!) kivételes hangszeres képességei kibontakozzanak.

Ha az együttes vajúdása, a menedzsmenttel és a kiadókkal kapcsolatos nyűglődés miatt hajlott is valaki arra, hogy temesse az Angrát, most megerősítést nyert, hogy nincs ok az aggodalomra. Az Angra él és virul, szó sincs kreatív válságról, sőt, képesek voltak előre menekülni a megpróbáltatásokból.

Tartuffe