Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.almah.com.br

Csúnya betegség ez a reflux. Alattomosan támad, úgy, hogy az ember hajlamos egy kis savlekötővel elintézni, pedig a baj akár komolyabb is lehet. Példa rá Edu Falaschi, akinek történetesen a hangszálai sínylették meg a savas támadást – ez pedig egy énekesnél felér az Apokalipszissel. Edu tehát belefutott a csapdába, aminek hangja látta a kárát, és persze Angrás karrierje. Falaschi ugyanis csak hangja felső tartományát veszítette el, és nem a hallását, így képes volt felmérni, hogy már nem alkalmas az Angra europower-sztenderd, magastenor teljesítményére, így önként elhagyta a fedélzetet. Kapitányként ez hajós berkekben ugye csúnya dolog, ám nem úgy egy olyan metál csapatnál, amely inkább zászlóshajó a brazil metál tengereken, mintsem süllyedő roncs.

Edu azonban nem esett kétségbe, és hogy a további bajnak elejét vegye, megtalálta az alkalmas gyógyszert. Alma! (H. Sanyi szerint ugyanis ő tanácsolta Edunak az új banda nevét, elegáns fricskát mutatva a refluxnak, ami most már tisztába lehet azzal, hogy a tevékenysége ezentúl almás). Persze a váltásba belejátszhatott az a zenei továbblépési szándék is, ami tökéletesen nyilvánul meg immár a második Almah albumon, és amihez foghatót a Helloween próbál az utóbbi években prezentálni ideát, Európában. Igen, a hagyományos europowert meg lehet újítani, így azok az "őskövületek" (from Kotta) is vigasztalódhatnak a továbblépési képesség tudatával, akiknek a kóros divat nem jött be, és ordibálás helyett még mindig a dallamokhoz vonzódnak. A hagyományos, europoweres dallamok súlyos, groove-orientált környezetbe helyezésével Edu elérte azt, hogy az Angra – ami egy más úton, a latin folk integrálásával teremtett újat – után ismét progresszívabb területekre tévedjen, ahol a progressziót nem elsősorban az összetettség, hanem a lineáris előrehaladás jelenti.

Edunál szerencsére csak a hangszálak látták kárát a betegségnek, és nem a kisujjak, melyekből az énekes úgy rázza ki a latinos szaftba áztatott hagyományos dallamokat, mint a komondorba botló politikus a pofonokat, ám míg utóbbinak bukás – szó szerint és politikai értelemben – lett a vége, Edu részére egy nagy piros pontot jegyezhetünk be az osztálykönyvbe. Mondom ezt annak ellenére, hogy Falaschi vokális erőlködése nyilvánvaló a dallamtémák felsőbb regisztereiben, és a szigorúbb rifftémákhoz igazodó rekesztés biztos nem fogja meggyógyítani azokat a fránya hangszálakat. A többi, mármint a zene, mind instrumentális értelemben, mind az ötleteket tekintve elegánsan pazar, és ha az elegáns jelzőt túl kifinomultnak érzed ehhez a gyakran zsigeri, groove-okkal dolgozó zenéhez, akkor hallgasd csak meg a "Believer" gitárszólóját, egyből megérted, miről is hadoválok. A caka-caka thrash-es pedálozáshoz illeszkedő dallamok olyan ambivalenciát teremtenek, ami szándék nélkül fokozza a refrének bombasztikusságát, ami már csak azért is dicséretes, mert a bombákat azok a riffek is bőven szórják, melyek jóval túlmutatnak a hagyományos europoweri szigorúságon, és egy más műfajt idézve okozhatnának WTF érzést a hallgatóban. Az Almah azonban többek között éppen ezért mestere annak, amit csinál: az eredetileg ellentétes világból származó részek olyan organikusan illeszkednek egymásba, mintha egy zenei génlaborban kotyvasztották volna őket össze, melynek eredménye az embereken túlszárnyaló képességeket felmutató mutáns. Van itt hát minden, ami beleférhet a progresszív ízekkel feltuningolt, riffelős-dallamos metálba: törzsi révület, gyomordöngető riffaprítás, önkívületbe kergető headbang, torokszorító, zongorás dallamosság, és zenei ötlethalmaz – ráadásul ha mindezt egy szerzeményben akarod, azt is megkaphatod, lásd és halld a lemez epikus mesterművét, a kilenc perc fölé csúszó "Treasure Of The Gods"-t.

Ha ezt a lemezt a (hang)ereje teljében lévő Edu énekli fel, valószínűleg én is révületbe esek  – hiszen mindazt egyesíti, amit szeretek a metál zenében – , így azonban csak arra elegendő, hogy partiban legyen az új Schenker albummal. Ez persze az én szempontomból becsülendő teljesítmény, még akkor is, ha az alma már korábban is a kedvenc gyümölcsöm volt.

Garael