Kiadó:
Le Chant du Monde/City Record

Egy javarészt rock és metál kiadványokkal foglalkozó oldalon mindenképpen rendhagyó posztnak számít egy olyan írás, ami egy francia roma jazz gitárossal foglalkozik, márpedig Angelo Debarre ilyen muzsikus, mégpedig a világklasszis kategóriából. Persze nem áll tőlünk távol az alkalmi kitekintés más stílusok (főleg a jazz) irányába, különösen, ha gitárközpontú hanghordozókról van szó. Debarre egy olyan tradíció folytatója, amelynek első jeles képviselője Django Reindhart volt (1910-1953), aki úgy tudott globális hírnévre szert tenni, hogy egy sajnálatos tűzeset folytán elszenvedett sérülés miatt bal kezének csak két épen maradt (mutató és középső) ujjával szólózott. Egészen hihetetlen...

Debarre a Django által megszilárdított hagyomány méltó örököse, a legendás New York-i jazz club, a Birdland éves Django fesztiváljának rendszeres föllépője (ennek egyik nagyszerű emléke a Tchavolo Schmitt-tel közösen kiadott koncertlemez, a "Memories Of Django" (2004). Személyes kedvencem a Burghausenben megrendezett jazz-héten, 2003-ban rögzített koncert, ahol mellette olyan zenészek léptek föl, mint Martin Taylor gitáros, Florin Nicolescu hegedűs és Ludovic Beier harmónikás, aki az itt recenzált lemezen is partneréül szegődött. Sajnos ezt a koncertet nem adták ki CD-n vagy DVD-n, de szerencsére teljes egészében megtekinthető a youtube-on (ld. lent).

Legszivesebben ennek a fenomenális estének állítottam volna itt emléket, de kézzel fogható hanghordozó hiányában inkább a Beierrel közösen kiadott 2003-as korongjáról lesz szó, mivel a repertoárban akadnak átfedések. A lemezen vannak saját szerzemények, Django-dalok, de más jazz sztenderdek is (pl. Cole Portertől). Ez a fajta muzsika sajátosan francia hangulatú, s erre durván ráerősít Beier harmónika játéka, ami - mondanom sem kell - legalább olyan elképesztő, mint Debarre gitártudása. Miközben ezt hallgatom, szinte látom a horizonton az Eiffel-torony egekbe törő csúcsát, a számban érzem a francia borok és sajtok ízét. Egyáltalán nem vagyok frankofón alkat, de ez azért nagy életérzés ám!

Kifejezetten örülök annak, hogy mostanában ez a fajta zene a popkultúrába is beszüremkedni látszik, pl. az általam XXI. századi Edith Piafnak tartott zseniális ZAZ munkássága folytán, akinek tavalyi "Paris" című lemezén nem szerény adagokban fedezhetjük föl a francia roma jazz áldásos hatását.

Tartuffe