Kiadó:
RSK Entertainment

Honlap:
www.darkology.com

Mi a jó abban, ha éjszaka, izzadtan, levegőt kapkodva arra ébredsz, hogy légszomjad a melleden ülő lidérc okozza, aki zsilettpengéből készült nyelvével nyaldossa-faragja a húst arcodról? Erre a kérdésre ne tőlem várj választ, hiszen vannak olyanok, akik azt is élvezik, ha a heréjüket sütögetik – én nem –, mindenesetre az Outworld-utód Darkology lemezét olyanoknak készítette, akiknek szimpatikus a fentebb vázolt éjféli életkép – így hát nekem is.

Oké, nem feltétlenül kell horror rajongónak lenned ahhoz, hogy a lemezben megtaláld azt a torz szórakoztatási faktort, amit mondjuk egy "freak show" is nyújtani tud, bár abban biztos vagyok, hogy akinek elnyerik tetszését a digitalizmusba gyötört kínok, azok Tim Burton filmjeit is szeretik, meg mondjuk Freddy Kruegert, ahogy pengés kezével marionett bábukként mozgatja az álmaikban tehetetlen tinédzsereket.

Mert a Darkology nevéhez mérten a fekete, gomolygó sötétségbe viszi az embert, abba a labirintusba, ahol minden gonosz megtörténhet és meg is történik, és ahol két fő ceremóniamester is vezényli a labirintus közepén elhelyezkedő cirkuszi porondot – melyen persze te vagy az idomított produkció – a gitáros Harris, és az énekes Carpenter.

A progresszív csapat előző albumáról Tartuffe kolléga írt teljes értékű recenziót, szerencsére a helyzet azóta változott, már akinek szerencse, ha egy jó adag tapintható nyomasztó zajképpel fülön vágják… Carpenterék ugyanis a hangulati tökéletesedés mellett ezúttal olyan dallamokat is kreáltak – nem is merek arra gondolni, kinek, vagy minek a segítségével –, melyek élvezetéhez nem kell két absztrakt-zenei akadémiai kurzust elvégezni, az énekes pedig talán még soha nem nyújtott ennyire gonosz teljesítményt, amivel világgá röpíti a sikolyba oltott üvegszilánkjait. Ez utóbbi persze nem feltétlen jó hír a már-már extrém vokális produkcióktól ódzkodóknak, ám akik szeretik, ha hallójárataikat borotvával simogatják végig, azok biztos meg fogják emelni kalapjukat – én ezt teszem, remélem, nem fog a skalpom a folyamatos nyiszától a kalapban ragadni.

Tömény, és nyomasztó tehát az album, és még akkor is folyamatos figyelmet igényel, ha a már említett dallamok ezúttal folyamatos és biztos kapaszkodót biztosítanak a gitárok hol hisztérikus, hol lassan őrlő munkájának élvezetéhez – a klasszicista él igencsak kikopott a repertoárból –, valahogy úgy, mint a Sons Of Season legutóbbi albumánál, csak Darkology-ék talán egy fokkal még spirituálisabban és tömörebben facsarják, faragják a néha közel-keleti hatásokat felvonultató riffeiket, a billentyű színpadot varázsoló, és a sötétségbe némi szürreális színt biztosító hangképe nélkül.

Progresszív? Igen, de nem csak a szó Dream Theater-i értelmében: hallgasd csak meg a lemez leghosszabb szerzeményét, a "Nightmare King"-et, ami hangulatában olyan, mint amikor Sztálin mesét mondott unokáinak az ukrán holokauszt után, és egyből érteni fogod, mire akarok kilyukadni. Úgy gondolom, ebben a stílusban mozgó csapat még sosem jutott ilyen messzire a sötétség (gonoszság?) és fenyegetettség megfogalmazásában (igen, még a Mercyful Fate sem), és ha ezt progressziónak nevezzük, akkor legyen. Mindehhez természetesen tökéletes instrumentális aláfestés járul, hiszen a két Harris tesó teljesen felkészülten vágott bele ebbe a muzikális pszicho-horror vállalkozásba, megtalálva ehhez a legtökéletesebben ideillő énekest, olyan hangulatot teremtve, aminél film- és paradox módon életszerűbbet én még nem hallottam. Cinema-metálosok, lehet tanulni, csak aztán Turilli és Tuomas nehogy bú- és bűnbánatba essen a Darkology teljesítményének hallatán.

Garael