Kiadó:
Independent

Honlap:
www.lordsofblack.com

Bevallom, nem igazán követem a spanyol heavy metal életet, hiszen hispán társainknál jóllehet pezsgő rockélet folyik, ám nemzetközi vonatkozásban egy kezemen meg tudnám számolni a számomra – és valószínűleg az átlag rocker számára is – ismert csapatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szolgáljanak meglepetéssel: itt van mindjárt a Roland Grapow által producelt Lords Of Black debüt albuma, melyen rögtön kezdésként az általános közvélemény szerint klónozhatatlan Jorn Lande replikánsa szólal meg, mit szólal, repeszt, mint az orkán, és csak az kelt némi gyanút, hogy norvég barátunk évek óta nem hozott össze ilyen minőségű dallamot, mint amilyet a lemezen felbukkanó Ronnie Romero produkál.

A csapat egyébként amolyan spanyol szupergrupp, hiszen Romero neve csak addig tűnt ismeretlennek, míg rá nem kerestem a neten, aztán persze kapcsoltam is, hiszen az általam tavaly recenzált Jose Rubio’s Nova Era-n már egyszer írtam róla. Igaz, akkor klasszisunk kissé más hangszínét villantotta meg, így most joggal döbbentem meg azon a kitüntető hasonlóságon, ami nem csak a vokális technikában, hanem a refrén jellegében is mutatkozott, legalábbis a lemez kezdő számában.

Romero azonban nincs egyedül, már ami a világszínvonalat illeti, hiszen a gitáros, Tony Hernando elismert név a szakmában, aminek jogossága az albumon produkáltakat tekintve vitathatatlan.

Maga a zenei anyag érdekes elegye a már említett Lande lemezeknek és Grapow feltehető hatásaként a Masterplannek, de a néha fel-felbukkanó szaggatott riffelés, és a markáns dallamhajlítás a metálosabb világát élő Evergreyt is eszébe juttathatja a hallgatónak. A csapat neve ellenére azonban mind Landenál, mind az Evergreynél intenzívebb, direktebb zenét játszik, és ha nem ismerném a tagokat, akkor valamilyen lelkes tehetségekből álló skandináv bandára gyanakodnék, ahol az instrumentális és vokális tudás genetikai alapjára egy, az említett csapatok világára épülő, de új mixtúrát létrehozó építmény került.

A lemez első fele tulajdonképpen hiba nélküli, úgy váltják egymást a dögös metál himnuszok, mint Schwarzenegger "Kommandójában" a lelövésre jelentkező statiszták, aztán sajnos becsúszik egy-két olyan töltelék, melyek nem rosszak, de nem ütik meg az addig hallottak színvonalát. Ez persze csak a felhangzó zenei témákra értendő, mert a vokális és instrumentális teljesítmény végig kiváló, még szerencse, hogy a lemez végére felkerült, kilenc perc fölé csúszó, némi progresszív jelleget is mutató zárószám kellemes emlékeket kalapál a hallgató fejébe.

Remélem, hogy a csapat nem alkalmi projektként végzi és nem éri el őket a Grapow producerelte zenekarok többségének egylemezes átka, mert amit hallottam, az igen meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetközi színtéren bőven helyük van a spanyoloknak is.

Garael