Kiadó:
UDR music

Honlap:
www.saxon747.com

Kissé meglepett Biff főnök előzetes nyilatkozata, miszerint az album ezúttal a Saxon metálosabb oldalát fogja felvillantani: a legutóbbi, "Sacrifice" lemez ugyanis már önmagában is annyi fémet tartalmazott, mint két harckocsi ezred, és a nomen est omen "Metalhead" mellett a legsúlyosabb etapját jelentette a Saxon történelemnek. Byford azonban nem viccelt – nem hiába a producernek szerződtetett Andy Sneap –, és valóban, a "Battering Ram" egyes momentumaiban túl is mutat azon a hagyományos brit heavy metalon, amire a NWOBHM említésekor gondol az ember. S hogy ez jó-e? Hát ez bizony az alkalmazott eszköztől függ, ami jelen esetben sajnos a hangsúlyos egyszerűsítés volt, egy dal pedig nem attól lesz számomra igazán kemény, ha a reszelős riffek hat láb mélyre űzik a dallamokat. (Szerencsétlen refrénekre igencsak rájár a rúd manapság, hiszen a Beyond Twilight kultcsapat főnöke legújabb lemeze egyik kiemelkedő teljesítményének tartja a pusztán verzékből álló dalát, amivel a progressziót új szintre képes emelni. Erre persze nekem is megvannak az ötleteim – igaza van, minek egy refrén a dalba, sőt, ha már progresszió, akkor magát dalt is el lehetne hagyni, aminek előremutató jellegét még a süketek sem kérdőjelezhetnék meg, legfeljebb pár alapvetően gyanakvó személy, akik szerint a szarral gurigázás lehet művészi, de csak nagyon kevesek úszhatják meg anélkül, hogy büdös ne lenne a kezük).

Saxonék a lemezen sajnos annyira belemerevedtek a görcsös keménységbe, hogy elfelejtették a stílus aranyszabályát, miszerint a féloktávos dallamalkotás, az egyszavas refrének, és a verzék ritmikus kántálása tűnhet keménynek, ám a nagy csörömpölésben sajnos épp a lényeg veszhet el, az a feszültségalkotásból eredő plusz, amit a szigorúan megfogalmazott riffek és a jól kidolgozott refrének ambivalenciája teremt. Az első két dal ugyan remekül folytatta a legutolsó album hagyományait, ám az epikusnak szánt "Queen Of Heart"-nál már megbicsaklik a tradíció, mert a fődallamot mintha félbevágták volna, így a szerzemény feleslegesnek túlnyújtottnak tűnik, jóllehet egy kis odafigyeléssel akár a lemez vezető slágere is lehetett volna. Innentől aztán megkattant valami a csapatban, mert a "Destroyer", "Hard And Fast", "Eye Of The Storm", "Stand Your Ground" szinte csak a ritmizálásban tér el egymástól, olyan bikkfa, egy-két szavas refrénnek szánt csordaüvöltéssel, ami jól állhat egy kezdő thrash bandának, de a Saxon esetében jobb esetben egy WTF kérdést, rosszabb esetben csalódottságot indukál.

A fiúk persze érezhették, hogy nem minden stimmel, mert a gitár próbálja menteni a menthetőt, de hiába az igyekezet, a kidolgozott szólók nem képesek pótolni a nagy rohanásban állva hagyott refréneket, ráadásul a dallamosabbnak szánt "To The End" – "Kingdom Of The Cross"-ból az utóbbi a parasztvakítás olyan szintjét képviseli, aminek a metal kamu indikátorban lenne a helye: a majd hat perces szerzemény fele Biff drámainak gondolt elmélkedésével telik el, amit a szöveg még indokolna is, ám a zenétől legfeljebb a harag rántja össze a hallgató gyomrát, és nem az elesett katonák iránti együttérzés.

Kár, hogy a koncepciót így sikerült megvalósítani, mert egy-két kidolgozottabb refrénnel minden bizonnyal nagyot alkotott volna a csapat, de ez az erőltetett keménykedés nem a Saxon sajátja – legalábbis nem ezt várná tőlük az ember. Talán ez is lehet a csalódásom kulcsa, mert egyébként technikai értelemben nincs az albumon kifogásolni való – legfeljebb Byford szigorhoz igazított rikácsolása – és minden bizonnyal lesznek olyanok, akik a keménységet előrébb helyezik a dallamoknál: ez az album elsősorban nekik szól, én viszont konzervatívként maradok a "Sacrifice" és a "Metalhead2 etalon heavy metaljánál.

Garael