Kiadó:
Mausoleum Records

Honlap:
facebook.com/sectionatheband

Hat éve már, hogy a Torben Enevoldsen vezette Section A megörvendeztette a prog-power metal fanokat kegyes áldozatával, a "Sacrifice"-szal, jóllehet, az album igazából csak az olyan fanoknak tetszett, mint én, akik a power mellett csak amolyan kisöcsiként szeretik a progressziót. A kemény mag persze rögtön jött a "régebben ez is jobb volt" mantrával, ami annyiban igaz, hogy "régebben kissé más volt": a vitathatatlan egyszerűsödést és a dallamok előretörését az agyas gitár- és billentyűszólók kárára az sem tagadhatta, aki üdvözölte az új irányvonalat, bár ezrekből biztos kevesebb volt, mint a fanyalgókból. A Section A zenéje ugyanis egy olyan határvonalra jutott, ami igen keskeny, és aminek megvannak a maga veszélyei, mégpedig a holt térbe jutással – a power metalt kedvelőknek ugyanis még mindig túl rafinált a zene, a proggerek meg joggal fanyaloghatnak a sokszor lineárisan, és kissé hatásvadász módra felbukkanó dallamosodás hallatán.

A mostani lemez teljesen váratlanul ütött rajtam, igazából sehol sem olvastam hírét, hogy a dán multifenomén új anyagon dolgozik – ez tehát a meglepetés része volt a dolognak, csakúgy, mint a másik, bár ez kissé kellemetlenül ért. A "Wall Of Silence"-en ugyanis nem a több stílusban is remeket alkotó Anders (Andy) Engberg az énekes, hanem egy számomra teljesen ismeretlen fazon, aki ráadásul elsősorban gitáros, bár igaz, a hangja sem rossz. Nichlas Sonne a Defecto zenekarból csöppent Torben mellé, hogy hogyan, azt ne kérdezzétek – a dán színteret nem ismerve nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, ráadásul a gitáros biztos tudott volna maga mellé állítani egy ismertebb nevet is, ha akar. Maradjunk azonban a tényeknél, Andy jelenleg doom metalban utazik, és a Sorcererrel sikerült is kiadni az elmúlt év stílus-albumát, de ezen nem kell csodálkozni, mondjatok valamit, amit ez a vokál-fenomén nem tudott a csúcsra dalolni? Sonne-nak tehát nem volt könnyű dolga, még akkor sem, ha a gitáros olyannyira jellegzetes szólókat és riffeket facsar ki hangszeréből, hogy felsülés esetén lett volna kire kenni a balhét – sietek megnyugtatni a nagyérdeműt, hogy erről azonban szó sincs. Az énekes ugyan hangi adottságaiban nem egy ligában focizik Engberggel, de dallamai – jóllehet hiányolják azt az epikus jelleget, amit elődje a telefonkönyvnek is adni tudott volna – szinte azonnal a fülbe ülnek, és az instrumentális munka mellett valóban markáns építőkövei a daloknak.

A proggereknek azonban van egy rossz hírem: az album felfogásában egyenes folytatása a "Sacrifice"-nak, tehát ugyanaz a könnyedség jellemzi, mint elődjét, ráadásul a dallamok néha szinte a metálból is kilépve, az AOR határait súrolva borzolhatják az idegeket, természetesen azokét, akik számára az édeskés melódiák nem összeegyeztethetőek a keményvonalas progresszív eltökéltséggel. Bizony, az "All That Masters"-t, vagy a "No Tomorrow"-t csak Enevoldsen jellegzetes gitározása menti meg attól, hogy egyszerű, ám annál hatásosabb – és ízléses – hard rock nótákról beszéljünk, ez pedig lehet, hogy csak nekem tetszik. (Az más kérdés, hogy természetesen felötlik az emberben, mit tudott volna Andy kihozni ezekből az alapokból a maga elnyújtott, klasszikus énekével.)

A lemez tehát ambivalens – már ami a megítélését jelentheti, az egyetlen objektíven rossz aspektusa a dobjáték, amit először japán mesternek tulajdonítottam, mind a hangzás, mind a néha fejét felütő tuc-tuc ritmizálás hatására, de az internet szerint egy Dennis Hansen nevű úriember követte el a dolgot – hát el is bújhat a hangszer mögé szégyenében…

Biztos sokan lesznek, akinek hiányozni fog Engberg, és Sonne rovására írják a dallamközpontú és egyszerűbb megközelítést, de azért jó tudni, hogy ebben a csapatban ki a főnök: az ő gitármunkája és billentyűzése pedig olyan szekció, ami bőven meghatározza a többiek munkáját. Tudjátok, amolyan "A kategóriás" módon.

Garael