Kiadó:
Cooking Vinyl

Honlapok:
thecult.us/HIDDEN_CITY/
facebook.com/officialcult

A The Cult ezzel a lemezzel úgy látszik, önként vonult el abba nosztalgia világba, amit utóbbi két lemezén építeni kezdett, és amelynek végeztével talán még Madách szavait is idézhetném: "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen." A csapat persze nem pihent meg, bár ezen a lemezen csak nyomait fedezhetjük fel a valamikori rocksztáros csikóviháncnak, vagy alternatívos zúzásnak: a lényeg a csöndes szemlélődésé, és az olyan zenei elemek hangsúlyosabbá válásáé, melyek akár valamilyen szentimentális film aláfestő dallamaiként is megállnák a helyüket. Az, hogy az egész nem fordul önsajnáló giccsbe, sőt, tulajdonképpen ha egy más formában is, de értéket közvetít és szórakoztat, a csapat kreatív zenei agyainak köszönhető, hiszen úgy formálják ezt a kissé önsajnáló, visszafelé tekingető attitűdöt a saját, jellegzetes képükre, ahogy azt csak azok tudják, akiknek a közvetített produktum nem csak szerepbe merevedett, felvett póz, hanem maga a valóság, és a megélt érzések áradata.

Az album tehát, az ígérteknek megfelelően hiába lett gitárorientáltabb, mint elődje volt, az olyan, szinte a "Tito And Tarantula"-t idéző, szomorkás, füstbe révedő zenei merengések, mint a "Birds Of Paradise" egyértelműen jelzik a hallgatónak, hogy Ian Astbury és Billy Duffy egyértelműen leszámolt egy számukra fontos korszakkal. Mondhatnám azt, hogy barátságtalanabb, netán nehezen emészthetőbb a lemez a megszokottnál, de ez nem így van: a dallamok – melyekben fontos szerepet tölt be a zongora – szinte első hallásra megjegyezhetővé, sőt, dúdolhatóvá teszik a számokat. Azt persze nem merem állítani, hogy egy-két fordulat ne lenne ismerős, de a mindent átütő szomorkás, révedező hangulat úgy formálja át ezeket, hogy ne lehessen az újraidézés vádját kiáltani – mégiscsak kultikus együttesről van szó, kérem.

Bob Rock persze érti a dolgát, és ha ebben a kissé lassúbb, öregesebb formában is, de megpróbálja kiszolgálni a csapat legsikeresebb korszakainak rajongóit, ráadásul a hangja-kopott Astbury is hallhatóan könnyebben birkózik meg az így kialakított dallamokkal, mint a 2012-ben kiadott "Choise Of Weapon"-ön. Van hát itt minden, ami kitűnően játszhat alá a nosztalgia faktornak, de hatásvadászatról mégsem beszélnék, hiszen a The Cultban mindig is volt valami belülről fakadó színpadiasság, amit ha nem szerettél, nem szeretted a csapatot sem. Az tehát, hogy a színpadon jelenleg a szakma minden rutinjával rendelkező, öregedő művész áll, aki a pályán tanult összes manírt beveti a maga nyugodt, lassú tempójában – ám azt a legmegfelelőbb pillanatokban időzítve –, a lemez szempontjából abszolút nem hátrány, a műkedvelők megszólított közönsége valószínűleg tapsolni fog neki, a többiek pedig úgysem számítanak.

Mindent összevetve: vannak slágerek? Vannak. Csak kissé más formában, ám a csapat lényegétől nem elszakadva, szabadon rád hagyva a döntést, hogy ezt hogyan értékeld: megfáradt összegzésnek, vagy a letisztult rutin megkapó produktumának. Én az utóbbira szavazok.

Garael