Bárcsak a krónikusfáradtság-szindrómában szenvedő Leif Edling munkatempójával ontaná a magyar gazdaság a GDP százalékokat – rögtön megfogalmazódna az egészség antitézise, ahogy lepipálnánk a jóléti államok nagy részét és segélyt nyújtanánk Svájcnak. Mert bizony a Candlemass nem a gyászolásra érett csapat utolsó rugdalózásait mutatja, az albumkiadás befejezésének bejelentése után sem, és attól még, hogy valamivel meg kellett ünnepelni a banda alakulásának évfordulóját, a csapat létének-működésének metódusa legalább olyan sötét titokként borul a doom színtérre, mint amilyen atmoszférát bocsát ki magából az új négy számos EP.

Természetesen nem csak Edling érdeme, hogy a kislemez nyitószáma rögtön a kedvencemmé vált: a feléneklő Mats Levén már több stílusban is bizonyította, hogy képtelen hibázni, és hangja mellett dallamai is képesek első ligába lökni bármilyen produkciót. Hát még az ilyet, ahol a dalok alapját egy olyan riffmester kalapálta össze, aki Iommi legjobb padawanja, mit padawanja, Sith Lordja, a mázsás groove-ok és a hangulatteremtés fekete öves mestere.

A "Death Thy Lover" nem jellegzetes, csigatempós doom, van benne jócskán a power dübörgéséből – esetleg a Trouble gőzmozdony-féle robogásából – és történetmesélős, panteisztikus akusztikából is, ahonnan Levén libabőrt varázsló, és a stílusra nem igazán jellemző lelkesítő dallamokat képes varázsolni. A hangulati játszadozással és a vissza-visszatérő főtémával Edling igazából egy mini-doom operát tálal elénk, vagy annak az anti-áriáját, ez pedig több mint megszokott ebben a műfajban. Talán még kivételesnek is nevezném – ha nem tudnánk, hogy a kreatív zenész bármikor képes hasonló szintű produktumokra. Még ilyen titkos szindrómával is.

Garael