Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.spiritualbeggars.com
facebook.com/spiritualbeggarsofficial

Bevallom, nem tartozom a SB ortodox hívei közé és a kötelező kánonnal, vagy elvárásokkal szemben nem kedvelem az IGAZI zenével jelzett doomos korszakukat, még szerencse, hogy Apollo Papathanasioval immáron a harmadik album készül, így nem csak önmagában, hanem egy mikro-korszak keretei között is értékelni tudom az új albumot.

Persze lehetne arról vitatkozni, hogy a csapat egymás után következő zenei érái mennyire is különböznek egymástól, már ha azt vesszük alapul, hogy a fő lélekteremtő minden esetben a markáns megközelítéssel rendelkező Mike Amott volt, aki ha más metódussal is, de ugyanazt a lényeget emelte ki minden alkotói korszakából. Ennek ellenére úgy vagyok vele, mint az epikus doommal: ha van egy jó énekes és a dallamok az égbe – vagy mélybe? – taszítanak, akkor nincs kecmec, azt muszáj szeretnem. Az utóbbi három album pedig ezen aspektusok mentén született, a doomot lassan felváltotta a vintage hard rock, és az a bizonyos koldus még soha nem volt ennyire spirituális, mint ezeken a lemezeken, már ha a spiritualitás fő korszakait a hatvanas és hetvenes évekre tesszük. Van itt minden, ami azt az időszakot fémjelezte, a Creamtől elkezdve a Deep Purple-ön keresztül az Iommi-féle példateremtésig, megannyi, ezernyi hatás, melyek képesek mégis koherens egészet alkotni, s ebben a hangulat csak azért nem röpít vissza minket a múlt századba, mert ahhoz kissé modern a gitár sound. Ennek ellenére a "Sunrise To Sundown", ha hangjegyeit betűkké konvertálnánk, a legalkalmasabb tankönyv lehetne a vintage rock nevű tantárgy zenetörténelmi bemutatásához.

Az elért hatáshoz persze nem csak Amott szükséges – a dalokon túlbúgó orgona és Apollo klasszikus rocktorka  legalább annyit tesz hozzá az elért eredményhez, mint a főnök, kinek változatos játékához az énekesnek és a billentyűsnek is sikerült felnőni – bár ha a "Still Hunter" őserejű törzsi ütemeit hallgatom, egy léghajó is elúszik az ablakom felett – és nem a fűnek köszönhetően.   

Mégis, miben új a mostani album? A leírtakból következik: a forrás lett annyira bővizű, amennyire lehetséges, úgy gondolom, most sikerült a megidézendő korszak legszélesebb spektrumát felvillantani, még úgy is, hogy a pszichedelia helyett inkább az erődemonstráción van a hangsúly – ebben a tekintetben az alapok inkább közelednek az Uriah Heephez és a Deep Purple-höz, mintsem Hendrixhez, vagy a hippi-éra fűszagú bandáihoz (kivéve talán a kissé "varázslósra" sikerült "Lonely Freedom"-ot és a doom riffel elvezetett "Southern Star"-t). Mégsem beszélhetünk puszta energia pulzálásról, az olyan finom megoldások, mint a "No Man's Land" zongorabetétje, a sokszínűséget a progresszió – és itt ne a stílusra gondolj – irányába helyezi.

A másik erény, hogy a fejlődés – vagy a szeánsz? – folyamatosan, törés, esetleg nagyobb ugrás kényszere nélkül követhető nyomon, így az album összhatása nem jelent ismeretlen emészteni valót: aki szerette az előző két lemezt, az valószínűleg most sem fog csalódni. Aki meg igen, az spórolja meg a koldus kalapjába szánt aprót.

Garael