Kiadó:
MGR Records

Honlapok:
www.planetmonument.com
facebook.com/monumentuk

Az angol tudósok számára – akik valamilyen oknál fogva nem aktivizálódtak a BREXIT kapcsán, így történhetett az, ami – valószínűleg remek kutatási téma lehetne, melyik az az együttes, amelyiknek a zenei világa a legtöbb kópiát köpte a világra. Bár doktori tanulmányaimat nem ezen a kutatási területen folytattam, azért a több mint 20 évnyi zenehallgatás elhalmozott annyi tapasztalattal, amennyivel – ha nem is tudományos bizonyítékokkal alátámasztva – de megalapozott sejtéssel tudok szolgálni.

Gondolom, hogy többen is így vagyunk ezzel, és ha olvasóink zöme az Iron Maidenre tippel, nem tévedhetünk olyan nagyot. A klón-keresztapasághoz persze több tényező megléte szükséges: először is legyen elég ismert a csapat, az alsómocsoládi "konvergál a nullához" virtuózai hiába is találják el a falusi háziállatok mintegy 90%-nak ízlését, a település határán kívül valószínűleg nem fogják felvirágoztatni a világ metál életét. A másik faktor az elismertség: a népszerűséget azért nem sorolom ide, mert ismerünk elég olyan népszerű szemetet, amiből egy is sok, nem hogy egy tucat, persze azért nem baj, ha a csapat egyfajta brand-dé nőtte ki magát – no és természetesen az sem gond, ha legalább 30 éve tevékenykednek, ennyi idő alatt csak kitermelődik az a bázis, ami alapot ad kutatási tevékenységünkhöz. Mindehhez kell egyfajta markáns zenei stílus, jellemző muzikális dimenzió, szövegvilág, meghatározó és jellegzetes instrumentális jellemzők… a többi (X) faktort mindenki felsorolhatja, aki akarja.

Maiden klónból pedig sok van, olyannyira, hogy még Dickinson szóló tevékenységének is meglett a maga utánzója – de ki emlékszik már az egyébként remek, ám megboldogult finn Machine Menre? (Remélem, sokan!) Mi, magyarok sem maradtunk ki a szórásból, igaz, hogy Kiss Zoliék még csak egyetlen lemezt tettek le az asztalra az egyébként remek Chronology keretében, amire büszkék lehetünk, hiszen semmivel sem sikerült rosszabbra – sőt –, mint jelen recenzió tárgya.

A Monument  nevű angol csapat már második TESCO gazdaságos Maiden albumát szabadította a világra: az igyekezet mindenesetre dicséretes, főleg annak a fényében, hogy ezúttal a Dickinson korszak korai éráját vették alapul, és ha unod már az utóbbi Maiden lemezek nagyepikai megközelítését, akkor  a "Hair Of Dog"-on nem fogsz szőrözni, hiszen a szerzemények nagy része a tempós 4-5 percnél nem merészkedik tovább. Azt természetesen nem merték megtenni a fiúk, hogy ne legyen egy-két kifejtősebb téma is a lemezen, de az időt nem a refrének százszori ismételgetésével töltik ki ezekben sem, hanem jellegzetes Maiden harmóniákkal és dallamokkal.

És hát akkor miért is ilyen ismeretlen a csapat? Egyrészt, mert jóból is megárt a sok, másrészt azért a Monument nem is annyira jó. Pedig minden osztályát kijárták a Maiden iskolának, elsajátították a tanárok módszereinek összes csínját-bínját, egyet (kettőt, hármat) azonban nem sikerült: a tehetséget, a kreativitást, és az azonnal magával ragadó, megfoghatatlan dallamérzéket és zenei dramaturgiai bölcseletet. (Pedig még a klip tematikájában és képi megoldásaiban is Dickinsonékat követték). A dalok élvezhetőek, de semmi több, az ezerszer hallott megoldások a Maidennel ellentétben itt már unalmat és nem ismerős köszöntést vonzanak maguk után, ez pedig a példakép utánzásának esetében több mint hiba. Hiába hát a rengeteg lopott, izé, ihletet adó megoldás, az eredmény nem elég többre, mint némi deja vu felidézésére – ez azonban nem elég a szórakoztatáshoz. Javaslom a fiúknak, hogy legközelebb a Manowarral próbálkozzanak, ők úgyis bejelentették a nyugdíjba vonulást, és a rájuk jellemző – általam is olyannyira szeretett – fémkohász mozgalmi dalokkal talán kevesebb is a kockázat, már ha Eric Adamsék eltűrnek még apródokat is a királyi teremben.

Garael