Honlapok:
www.ericgillettemusic.com
facebook.com/ericgillettemusic

Már türelmetlenül vártam ezt a lemezt, melyet a művész első szólóalbumához (Afterthought, 2013) hasonlóan magánkiadásban jelentetett meg, miután a rajongóktól sikerült "összekoldulni" a rávalót. Ez ma a kivételesen tehetséges muzsikusok sorsa... Ahhoz képest, hogy Gillette-ről egy évvel ezelőtt, a Neal Morse Band "The Grand Experiment" című lemezének megjelenése kapcsán hallottam először, igazi szurkolóvá avanzsáltam. A debütáció hallatán a következő értékítéletre ragadtattam magam: "Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is." Itt van tehát az újabb bizonyíték arra, hogy nem szoktam félrebeszélni.

Amikor meghallottam, hogy Gillette ezúttal nem egy felerészt instrumentális rock lemezt készített, hanem egy epikus prog metal koncepciót dolgozott ki, ráadásul olyan zenészekkel, mint Diego Tejeida (billentyűk) és Conner Green (bőgő) a Hakenből, valamint Thomas Lang (Stork, Paul Gilbert), nem is lehettem volna lelkesebb. Különösen Thomas Langnak örültem meg, mert az egyik legkedvesebb dobosom, akit szerintem méltatlanul aláztak meg a Dream Theater meghallgatáson (egyébként is az egy előre fixált, becstelen parádé volt!). Ezt az albumot hallgatva még biztosabb vagyok abban, hogy LaBrie és társai jobban jártak volna Langgal; sokkal több élet, energia, dinamika van benne, mint a technikailag agyonpolírozott, sótlan és hangzásban is steril Mike Manginiban.

Eric Gillette a gitárok mellett most is magára vállalta az éneklést, és bár nincs fémes torka, még ebben a szikárabb zenei környezetben is megállja a helyét. Hangja, dallamai nyilvánvaló rokonságot mutatnak Neal Morse szóló munkásságával; főleg annak keményebb fölfogású darabjaival. Ami pedig a hangszeres teljesítményét illeti, én továbbra is sok Petrucci hatást vélek fölfedezni. Az sem zavar - sőt! -, hogy a szövegvilág nyíltan vallásos ihletésű, ahogy azt már mentoránál, Neal Morse-nál is megszokhattuk.

Nem nagyon találok fogást ezen az anyagon, olyannyira nem, hogy már most elhelyeztem az éves fölhozatal élbolyába az új Fates Warninggal együtt. Talán a lemez egy kicsit megül a második felére, ahol mindent elönt az érzelmes, lírai hangulat, de az első négy nóta már önmagában is kiérdemli a legmagasabb adható osztályzatot, különösen a lemezt dögösen, groove-osan indító címadó és a 18 perc hosszú, grandiózus "Escape". Most törhetem a fejem, hogy honnan szerzem be a lemezt teljes fizikai valójában...

Tartuffe