Honlap:
www.ericgillettemusic.com

Egy pár héttel ezelőttig a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, ki ez az Eric Gillette. Ha akkor valaki rákérdez, biztosan azt felelem rá, hogy valószínűleg a híres borotvagyárat alapító néhai King C. Gillette valamely távoli leszármazottja. Persze még az is meglehet, hogy nem tévedtem volna nagyot. Egy biztos: hosszú éves kísérletezés és jövés-menés után Neal Morse úgy döntött, hogy nem alkalmi muzsikusokkal veszi körbe magát, hanem Neal Morse Band néven egy stabil formációt hoz tető alá. Mike Portnoy kézenfekvő választás volt a dobok mögé, mint ahogy Randy George bőgős leszerződtetése sem okozott meglepetést, de a számomra korábban ismeretlen gitáros leigazolása váratlanul ért. Gyorsan le is vadásztam első (és eleddig egyetlen) szólólemezét, hogy leMEÓzhassam…

Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is. Az "Afterthought" egy olyan muzsikusról árulkodik, aki fölfogásában, stílusában pont Morse mellé való. A progresszív rock és metál között húzódó vékony határmezsgyén egyensúlyoz bámulatos érzékkel, gitárjátékából kihallatszik John Petrucci hatása, az instrumentális dalok alapvetően ezen a vonalon is mozognak, de az énekes darabok inkább arra engednek következtetni, hogy Gillette évek óta Neal Morse munkásságának alapos ismerője, rajongója.

A bemutatkozásra szent albumon összesen 12 nóta szerepel, több mint egy óra zene, ami nagyjából fele részben instrumentális. Bár a CD magánkiadásban jelent meg, így biztosan szűkre szabott keretből kellett gazdálkodni, a hangzás egész tűrhető, talán csak a dob sound lett kicsit színtelen (de a legtöbb nagy költségvetésű anyagnak is ez a neuralgikus pontja). Innentől kezdve majd (remélhetőleg) Portnoy-jal dolgozik, s ez a probléma is ki lesz pipálva.

A lemez zeneileg elég egységesnek tűnik, még annak ellenére is, hogy vannak kitekintések a poposabb irányzat (Lost, Above The Sky), de a jazz felé is (Rising, Out Of Control). Nem gyönge bemutatkozás, bár elismerem, hogy nem köt le végig. Ezt nem egyben kell hallgatni, hanem szemezgetve, dalonként adagolva.

Tartuffe