Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
facebook.com/omenofficial

Hová tűntek el azok az idők, amikor még lelkendezve számoltam be Kevin Goocher Dio-t idéző hangjáról, és akkori csapatának, a Phantom X-nek a teljesítményéről – az eltelt évek ugyanúgy koptatták el az énekes kvalitásait, mint az Omen pályájának reményteljes ívét: az pedig, hogy egy ilyen albummal elő mertek állni, nem a baljós előjeleknek tudható be, legfeljebb a butaságnak.

A valamikori power-metal reménység első három albumával amolyan underground státuszt vívott ki magának, ám énekesük halála, majd a beütő grunge-éra úgy törölte el a karrier reményét, mint a hasonló című film rendezője a logikát a horrorral szemben. Bár az új vokalista, Kevin Goocher a fentebbi soroknak megfelelően tehetséges utódnak bizonyult, a banda alapítója, Kenny Powell  gitáros jégre tette a bandát és 1997-ig nem is melegítette újra. Ekkorra azonban már túl sok volt a vetélytárs, ráadásul a zenekar nem volt hajlandó a "true" jelleg bizonyítékát jelentő "ódon sémákon" változtatni, így a visszatérés csak a tekintélyt tépázta meg, ugyanúgy, ahogy az idő a valamikori hívők üstökét.

Persze némi remény mindig él az emberben, hátha talán most… Hát, ha talán most hallgattak volna legalább egy félfülű producerre, akkor minden bizonnyal vidámabban írnám le ezeket a sorokat, de legszívesebben puzséri indulattal kiáltanám világgá, hogy mi ez az alpári tufaság? Mert nem elég, hogy a dalok szinte minden dallamát lejátszotta már valamelyik hasonszőrű amerikai, esetleg brit brigád, nem elég, hogy az énekes varjú károgásától a kreativitás úgy menekül, mint az albán csapattól kikapott Ferencváros játékosai a tehetségtől, de ha ilyen hangzással egy zenekar ki mer adni egy albumot, az akkor vagy tréfa – és ebben az esetben szar a humorérzékük – vagy a realitás érzékelésének teljes hiánya, akkor pedig jobb lenne lezárni a pályát, mert a zene mégiscsak egzaktabb dolog, mint a politika, ahol tényleg bármi megtörténhet.

Itt azonban valóságos csodának kellene bekövetkeznie, hogy valaki többször is végighallgassa az albumot, persze ha nem mazochista, még akkor sem, ha néhány ismerős dallam már csak a deja vu miatt is kellemes lehet – hallgasd csak meg a záró szám Iron Maiden lopkováriját –, és a gitáros, Powell sem egy fakezű kezdő, kár, hogy a kásás hangzásban szinte minden lejátszott hangja eltűnik. Én pedig mindeközben azon szórakozom, hogy kitaláljam, a dob Casio japán import, vagy tényleg élő személy játszik rajta, és a hangmérnök másodállásban vas-műszaki eladó-e, hogy ennyire vonzódik a vödör hangzáshoz, netán a halláskárosult zenészek társaságának valamelyik súlyosabb esete, de igazából sírni lenne kedvem, hogy lehet képes néhány zenész ilyen vehemenciával porba tiporni valamikori renoméját. És ha valaki azt mondja, majd a koncerteken bizonyítanak a srácok, attól csak annyit kérdezhetek: mivel? Mert akik ilyen színvonalú munkát ki mernek adni a kezükből, azok esetében az is kétséges, hogy a valamikori szépreményű szerzeményeket megfelelő vehemenciával és alázattal le tudják játszani. Még Nosztalgia úr segítségével sem.

Garael